2008. március 5., szerda

Rákócza Richárd: Örökrangadó

Előszó és köszönetnyilvánítás

Amikor egy kiadó előállt az ötlettel, hogy könyvet kéne írni az örökrangadókról – mégpedig olyat, amely nem pusztán sporttörténeti visszatekintés lesz, hanem kényes kérdéseket is feszegető szociográfia – a szerző a homlokára csapott, mondván: kitűnő ötlet, majd rögvest azt kérdezte: hogy lehet, hogy ezt a könyvet még nem írták meg. A felelet az volt: könyvet ugyan nem írtak, kitűnő tanulmányt viszont igen – s legott a kezembe is nyomták Hadas Miklós és Karády Viktor Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához című írását mint kiindulópontot. El is mélyültem abban, s a munkát nagy haszonnal forgattam, épp úgy, mint a Ferencváros krónikása, Nagy Béla munkáit, amelyek nélkül az Örökrangadó nem készülhetett volna el. Mindezeket jó szívvel ajánlom valamennyi Olvasómnak, csakúgy, mint az itt hely híján fel nem sorolt, ám a lábjegyzetekben, valamint a felhasznált és ajánlott irodalom jegyzékében természetesen megemlített szerzők munkáit. Köszönet mindannyiuknak.
A mű megszületéséhez a vonatkozó szakirodalom áttanulmányozásán kívül példaértékű csapatmunka kellett. Ez úton szeretném megköszönni a segítségét mindazoknak, akik időt, fáradságot nem kímélve állták faggatózásaimat. Többen – Fradi-hívők és MTK-rajongók – névvel szerepelnek ebben a kötetben. Olyanok is voltak, akik inkognítót választottak, az ő segítségük azonban a többiekével egyenértékűnek bizonyult.
Akadtak, akik – mielőtt válaszoltak volna – kérdéseket tettek fel. E kérdések zöme arra vonatkozott, melyik csapat szemszögéből mutatja majd be a könyv az örökrangadók történetét. Mindenkit meg kellett arról győznöm, hogy ennek a könyvnek a szerzője nem áll egyik oldalon sem. Remélem, az olvasóknak is ez lesz a véleményük.
Akadt olyan interjúalany is, aki az interjú elhangzása és elolvasása után tartalmi változtatásokat kívánt – a könyv más részein is; sztálinista közéleti személyiség lévén így pl. kikérte magának, hogy a szovjet zászlót „vörös rongynak” nevezzem. E változtatásokra nem voltam hajlandó, viszont arra sem, hogy az általa mondottakat kihúzzam a könyvből. Elvégre mindennek van határa. Az illető nevét kihúztam, a továbbiakban csak per Sztálinista Tanár Úr szerepel. Ebből mindenki ráismerhet.
A könyv szerkesztése 2004 késő tavaszán zárult le.

***

Ide kívánkozik, hogy mind a két csapat őriz egy fél kupát, amelynek története a következő: annak idején, a harmincas években szokásban volt a húsvéti torna megrendezése, amelyen a két legjobb magyar csapat és a bécsi örökrangadók együttesei, az Austria és a Rapid vettek részt. Történt pedig 1937-ben, hogy a két magyar csapat hajszálra egyformán végzett, még a gólarány sem különbözött. Nem rendeztek kettejük közt újabb döntőt, és akkoriban a tizenegyes rúgások, a kétszer tizenöt perces hosszabbítás és a hirtelen halál intézményét sem ismerték. A dilemmát úgy oldották meg, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót: a kupát egyszerűen kettéhasították.
Jó szórakozást, jó szurkolást!

Visszajátszások

A hetvenes évek elején

1970-ben kezdtünk iskolába járni. Dózsa-korszak volt. Azokban az években sorozatban nyerte az újpesti csapat a bajnokságot. Az osztályba járó fiúk egy része már csak emiatt is a Dózsának drukkolt – nyilván ez is befolyásolt döntésemben, amely Fradi-szurkoló apám és nagyapám részéről nem találkozott osztatlan elismeréssel. „Az a belügy csapata”, magyarázta apám, míg nővérem keresetlenebb szavakkal igyekezett „jó” irányba terelni: „A Dózsának a fakabátok drukkolnak, te kis hülye.” Mindez nem hatott rám, részint mert anyám mint mater familias a konyhából fakanállal a kezében kilépve „Hagyjátok már azt a gyereket, annak drukkol, akinek akar!” felkiáltással vetett véget a vitának, másrészt hétévesen az ember egy puha kommunista rendszerben, ha nem szenved szükséget, nem érti, mi a baj azzal a csapattal, amelyik „belügyes”. A tetejébe a legjobb barátom apja nyomozó volt, szabadidejében pedig hatalmas Dózsa-drukker.
Az osztályban akadtak Fradi-drukkerek, emlékezetem szerint a dózsásoknál valamivel kisebb számban. A legtöbb srác ennek a két csapatnak drukkolt, holott angyalföldiek voltunk, jó néhányunk ráadásul a Vasasba járt focizni, mert az volt közel. (Ott titkolni kellett kötődésünket.) Elég sok kérdés merült fel bennem a labdarúgással kapcsolatban, ahogy lassanként megtudtam, ki kinek a „csapata”. A Honvéd beszédes nevet viselt, miként a Rába ETO is. A Fradit nem igazán tudták meghatározni. Csak növeli a zűrzavart, ha az ember olyanokat hall, hogy a Fradit némelykor azzal buzdítja a saját közönsége: hajrá, magyarok. Miért, a honvédesek vagy a dózsások nem magyarok?
Az sem volt világos, miért drukkol apám, aki angyalföldi lakos, Zuglóban dolgozik és munkás, épp egy kilencedik kerületi csapatnak, ha egyszer minden arra predesztinálja, hogy Vasas-drukker legyen.
Elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb megtudjuk: az MTK „a zsidóké”.
A kádárizmus aranykorában a konszolidált sorsú vizafogói srácok előtt a szülők (és a pedagógusok) legtöbbje ki se ejtette ezt a szót, így nem tudhattuk, mit jelent – mi több, még azt sem tudtuk, hogy jelentése azonos a roma biboldó szó jelentésével, pedig némelykor mindkettőt szitokszóként használtuk – nem is annyira a zsugori (arra ott volt a skót), mint inkább a hülye szinonimájaként. Élő zsidót ha láttunk is, nem tudtunk róluk semmit. Ma már tudom, hogy járt legalább egy zsidó gyerek az osztályba; ha sértette is a „zsidózás”, füle botját sem mozgatta, s akkoriban talán ő maga sem volt tisztában „származásával”. Arra nem emlékszem, hogy MTK-drukker lett volna. Nem nagyon érdekelte a futball.
Azt a szót, hogy „örökrangadó”, akkoriban hallom először – pedig hát a Fradi-MTK meccsek mindennek mondhatók, csak rangadóknak nem. Az MTK mélyen lenn van valahol.[1] Az igazán rangos összecsapások a lilák és a zöldek közt zajlanak. Akkoriban öregszenek ki az utolsó nagy mohikánok: a Fradi oldaláról Albert, az Újpestiéről Bene. A magyar futball a hetvenes évek elején még semmiképp nem azonosítható azzal a kínszenvedéssel, amivé napjainkra züllött, de a lejtő már egyértelműen felismerhető: a magyar válogatott a Népstadionban három gólt lő a svédeknek, de azok mind a háromszor kiegyenlítenek. Ahhoz, hogy az 1974-es müncheni világbajnokságon ott lehessünk, győzni kellett volna. És nem sikerült. Az öregek csak legyintenek: ők már húsz éve, Svájcban eltemették a magyar futballt… De a tíz év körüli srácok még azt hiszik, ők fogják megváltani a világot. Éjjel-nappal focizunk. De sokak példaképe akkor már Hoeness, Mazzola, Jairzinho, Gerd Müller, Bonisegna, Lato, no és persze a király meg a császár: Pelé és Beckenbauer.
Nem magyar futballisták.

A hetvenes évek végén

Kétszeri sikertelen próbálkozást követően a magyar nemzeti válogatott mintha felépülni látszana; esélyünk nyílik, hogy kijussunk az 1978-as argentínai világbajnokságra. A Népstadionban – akkor még telt ház előtt – a szovjet válogatott szerepel. Érkezését intenzív politikai mozgolódás előzi meg, amennyiben néhányan, srácok kitaláljuk: égessünk a meccsen szovjet zászlót. Apám üvöltözik a terv hallatán: meg ne próbáljuk, azt akarjuk talán, hogy ne vegyenek fel minket a gimnáziumba, neki meg a rendőrségre kelljen rohangásznia? „És az ilyesmi különben is huliganizmus”, teszi hozzá dühösen. Arról már van fogalmunk, kik a huligánok. Ezeknek az alakoknak általában hosszú a hajuk, ápolatlan a kinézetük, olyan farmerokban járnak, amiket a szerencsésebbeknek nyugati rokonok szoktak küldeni, az ember nővére után koslatnak és általában az ellentábornak szurkolnak. Egy ízben, egy Fradi-Dózsa meccs után (a zöld-fehérek győznek három-nullra) menekülni kell a huligánok elől, akik meglátják lila-fehér sapkámat.
A Szovjetuniót 2-1-re győzi le a magyar válogatott, a szovjet zászló elégetésétől praktikus okokból eltekintünk. Már csak azért is, mert nem tudjuk, hol szerezzünk egy ilyen vörös rongyot. És szeretnénk gimnáziumba járni, meg ha csak lehet, minél többet utazni Nyugatra.

1982 körül

XIII. kerület, egy azóta rég megszűnt cég telephelye, forró nyári reggel, még munkakezdés előtt. Az udvar közepén két úr beszélget – nekünk, fiataloknak mindketten bácsik: D. Pali talán a nyolcvan felé ballaghat, L. Jóska is túl van az ötvenen.
Különbözőbb embereket el sem lehet képzelni. Pali bácsi keszeg, termete bár megrogyott, látni, hogy régen talán a 190 centit is megközelítette a magassága, világos bőrű; Jóska bácsi alacsony, potrohos, testszínei sötétebbek. Mint a banán meg az alma. Pali bácsi tagja az MSZMP-nek, sokan tudni vélik, hogy még 1945 előtt, az illegális időkben lépett be. Jóska bácsi számára a kommunista ideológia ördögi veszedelmet jelent, lévén most ő van illegalitásban: a fundamentalista keresztény Jehova Tanúi sorába tartozik, ezt a szektát olykor a titkosrendőrség is vegzálja (bár nem ideológiai okokból: a Tanúk nem hajlandók katonáskodni, a szolgálatmegtagadókat a baracskai koncentrációs táborban robotoltatják őket három évig). Jóska bácsiról az a hír járja, hogy Csepelről rúgták ki, „állítólag fölment, azt’ meg akarta téríteni a párttitkárt”, magyarázza egy jól értesült teherautósofőr.
Addig a reggelig azt hiszem, ebben a két emberben csak egy közös. Az, hogy zsidók.
Közelebb menve azonban hallom a beszélgetésüket: a futball a téma.
Mind a ketten az MTK-nak drukkoltak.
Természetes, gondolom magamban. Hiszen mind a ketten zsidók.

A nyolcvanas évek vége felé

A Kádár-rendszer puhulásával egyes nézett és hallgatott tévé- és rádióműsorok szerkesztői felbátorodnak, s olyan témákkal is foglalkozni kezdenek, amelyek korábban tabunak számítottak. A Heysel-stadion 1986-os katasztrófája után vagyunk; muszáj foglalkozni a futballhuliganizmussal. Az egyik ilyen, ma már nem létező műsor – talán A hét – viszonylag hosszú riportban elsőként számol be arról, amit persze mindenki pontosan tud, aki valaha focival foglalkozott: a meccseken gyakoriak a rendbontások, és azoknak politikai mellékzöngéjük van. Szavalókórusokat vágnak be, persze csak rövid időre, mert nem akarnak a förtelmes rigmusoknak („Auschwitz, Auschwitz, régi szép idők, / Áztunk, fáztunk a gázkamrák előtt”, vagy: „Szappan-csont”, vagy: „Duna partján folyik a vér, / Öld a zsidót, nyilas testvér!”) reklámot csinálni. A bejátszásokban lehetőség szerint kerülik az igazán sokkoló közelképeket – kevés dolog riasztóbb, mint a gyűlölettől eltorzult emberi arc –, de a megvadult emberekkel teli lelátó így is félelmetes látványt nyújt, s a záróképen egy dzsekis fiatalember hirtelen-hősies mozdulattal feszít meg öklei közt egy rúd nélküli német zászlót.
A többszörösen eltévesztett üzenet többrétegű jelentést hordoz. Elsősorban azt: diktatúrában élünk, a szabad véleménynyilvánítás egyelőre álom. A fiatalember szíve szerint természetesen nyilas- vagy horogkeresztes zászlót lengetett volna, de ezt nem merte megtenni. Úgy vélekedett: a fekete-vörös-arany színek enyhébb elbírálás alá esnek. Elvégre ezek két létező német állam nemzeti színei (még ha a keletnémet zászló közepén ott éktelenkedik is a kommunista címer a körzővel meg a kalapáccsal). Igaza volt: a jogszabályok oldaláról nézve nehezebben lehetett uszítással megvádolni azt, aki egy Magyarországgal diplomáciai kapcsolatot fenntartó, s általában jó viszonyt ápoló állam színeivel demonstrál.
Az NSZK zászlaja azt üzente elsősorban, hogy diktatúrában élünk; de arról is árulkodott, hogy a fiatalember a németséget általában a zsidóság ellenségének tartja, az ellensége ellensége pedig – véli ő – a barátja. A zászlólengető feltételezte azt, amit egyes kommunista propagandakiadványok, különösen korábban, a hatvanas években teljes erővel sulykoltak is: a náci Németország erkölcsi és jogi örököse voltaképp a Német Szövetségi Köztársaság, amely semmit nem tanult a történelemből, és eltűri, hogy a „fasizmus” ordas eszméi tovább éljenek, szervezkedjenek a területén, nacionalista, revansista vagy egyéb formában. A fiatalember talán kissé elszoruló torokkal gondolt bele, kikkel vállalt közösséget, s a hivatalos tiltás mellett talán ez is visszariasztotta attól, hogy kimondottan tiltott önkényuralmi jelképet használjon. De miután mondandója nem rekedhetett benne, világgá kiáltotta azt egy olyan zászló használatával, amely önmagában mindenképp pozitív jelkép – mi több, a zsidóüldöző náci hatalom erőszakszervezeti büntették a weimari színek birtokosait –, egy szabad, független, demokratikus, s nem utolsósorban polgárainak jólétet biztosító állam jelképe; de az adott szituációban semmi más, mint annak kifejeződése, hogy GYŰLÖLÖM A ZSIDÓKAT.

Ezredforduló

A behelyettesítés más alkalmakkor is megmutatkozott, s ilyenkor is felszínre bukkant a történelmi ismeretek – finoman szólva – hézagossága. A Budapesten, 2000. június 2-án játszott – egyébként halálosan unalmas, 2:1-es hazai győzelemmel végződött – magyar-izraeli meccsen a Fáy utcába kilátogató mélymagyarok egy része azzal tüntetett, hogy a Konföderáció – az amerikai Dél – zászlaját akasztotta ki a barikádra.[2] Ebben az időben demokrácia volt már ugyan, de létezett az önkényuralmi jelképek taxatív felsorolása, melynek következtében törvényben meghatározott büntetést kockáztatott (elvben legalábbis) mindaz, aki horog- vagy nyilaskeresztet, ötágú vörös csillagot stb. mutatott nyilvánosan fel. A konföderációs zászló alkalmazása egyszerre ostoba és eredeti ötlet. Visszacseng benne a világot feketére és fehérre felosztó, jó tíz éve letűnt rendszer felfogásával való szembenállás, amely szerint az amerikai polgárháborúban a feketéket felszabadító északiak voltak a „jók”, a rabszolgatartók meg a „rosszak”. (Ez a torz logika képes volt arra, hogy betiltsa az Elfújta a szél című könyvet.) A konföderációs zászló tulajdonosa azt üzente: a „rosszak” oldalára áll, mert szerinte azok a „jók”; ő maga ugyan soha nem volt rabszolgatartó, de mellszélességgel kiáll a fajok egyenlőtlensége mellett, mégpedig úgy, hogy saját magát – ki tudja, milyen megfontolásokból kiindulva – magasabb polcra helyezi. Az izraeli válogatott tagjait pedig alacsonyabb polcra.
Az ötlet ugyanakkor tagadhatatlanul eredeti, mert – ellentétben például az Árpád-sávokkal – azonnal megérti az egész világ. Megértette az izraeli Ötös Csatorna kommentátora is, aki a konföderációs lobogó megjelenésével haladéktalanul, szomorú hangon közölte nézőivel: sajnos, ez a város sem mentes teljes mértékben az antiszemitizmustól.

2001

Az ember óhatatlanul felröhög, amikor meghallja a hírt: Várszegi megvette a Fradit. Épp a Fradit, és épp a Várszegi! Van a hírnek poénértéke, a poén hírértékéről már nem is beszélve. Nem akármilyen hideg zuhany ez a szélsőjobboldalnak, gondolom magamban, és felhívom néhány zsidó ismerősömet. Ők már nem mulatnak ilyen jól. Hülye ez a Várszegi, sziszegi egy ős MTK-drukker az egyik könyvkiadóban, mire volt ez jó, arra, hogy habozzon a mijép szája? Majd hosszas elméleti fejtegetés következik arról, hogy „ebben a politikai helyzetben” az ilyen és ilyen tárgyú könyvet azért nem lehet kiadni, mert akkor „a Fidesz ráküldi az APEH-et” a cégre. Ülök, ámulok és azon töröm a fejem, hogyan is jutott el a beszélgetés fonala az MTK tulajdonlásától az adóhivatalig. Magyarország, huszonegyedik század?
A MIÉP szája viszont tényleg habzik.[3]
Aztán jön a hideg zuhany, de nem a szélsőjobboldalnak. A Magyar Köztársaság igazságügyi minisztere, Dávid Ibolya elegánsan kijelenti, hogy nem ért a focihoz. Hagyjál már, most nincsen kedvem, szól a grófné, és mezítelen válla elegáns mozdulatával befordul a fal felé. Nincs az a lovászfiú, aki közölje vele: anyukám, ez nem kívánságműsor az epsomi derbyn, teszed a dolgod, ha tetszik, ha nem, mert ezért fizetnek.
Főként egy olyan országban, ahol mindenki ért a focihoz.

Bemelegítés

Az MTK jogelődje még a reformkorban, 1840-ben megalakult – abban az évben, amely a kor mércéjével mérve mindenképp liberális esztendőnek számított: az aktuális uralkodó, V. Ferdinánd ekkor ad ki kegyelmi leiratot – József nádor ösztönzésére –; a szólásszabadsági perekben és az országgyűlési ifjak perében elítéltek ügyében politikai foglyokat bocsátanak szabadon (köztük az előző évben másodfokon négy évre ítélt Kossuth Lajost), és szentesíti többek közt azt a törvénycikket, amely a bányavárosok kivételével szabad lakhatást biztosít a zsidóknak, s azt a jogukat is elismeri, hogy lakhelyükön üzletet nyithassanak.
A sport hosszú-hosszú tetszhalálból tér magához a tizenkilencedik század első felében, hiszen az ókori l’art pour l’art testedzés elhalása óta vagy másfél-két évezreden át a civilizáció legfeljebb a katonai erények fejlesztése vagy egyes úri huncutságok (vadászat) kapcsán engedett teret a sportnak.
1840-ben hozza létre Clair Ignác a Nemzeti Torna Egyletet. A klub érdekes módon nem zsidó, hanem német gyökerű, s a nevében viselt torna szó egyértelműsíti: itt nem valamiféle öncélú úri huncutságról van szó, mint amilyen a vadászat. Maga Clair is Ausztriából érkezett azzal a céllal, hogy a német gimnasztikát megszerettesse a pestiekkel. Az új sportág – jobban mondva: a sport forradalmian új felfogása – előtt teljes értetlenséggel állt az arisztokrácia, amely résztvevőként avagy nézőként kizárólag a vadászat terén tudta magát kitombolni addig. Nem csoda, hogy a Nemzeti Torna Egylet, amely tagjaitól fegyelmet, lemondást, pontosságot és rengeteg gyakorlatot, odaadást, kitartást, szívósságot kíván meg – voltaképp tipikusan „német” erényekről van szó! –, nem a németajkú elnyomók helyett a pozitív példát inkább az angolokban kereső (egyébként pedig a féktelenségéről hírhedt) magyar arisztokrácia köreiben lesz népszerűvé, hanem azoknak az elmagyarosodott vagy elmagyarosodó-félben lévő, de német gyökereire még élénken emlékező kis- és középpolgárság köreiben; itt találhatók meg azok az emberek, akik a sporthoz szükséges erényeket úgy munkájuk, mint magánéletük során fel tudják vonultatni.
A keresztény, magyar úriember xenofóbiája nem merül ki a zsidóellenességben, sőt, az antiszemitizmus ebben az időben súlyában, jelentőségében meg sem közelíti a németellenességet. Így, amikor a sportban felzárkózás történik szervezeti téren is, a gróf Esterházy Miksa vezetésével már a kiegyezés után, 1875-ben létrejött Magyar Athlétikai Club (MAC) kimondottan exkluzív klubként jött létre,[4] egyértelműen magyar, keresztény úriemberek testi épülésére szolgált, s kimondottan szemben állt a szélesebb alapokon építkező, demokratikusabb NTE-vel. Mivel a MAC elitista felfogása végett megközelíthetetlennek tűnt, a kiegyezés utáni évtizedekben a különféle városokhoz, rétegekhez kötődők egymás után hozták létre sportklubjaikat. Harmadiknak a ma is létező Újpesti Torna Egylet alakult meg 1885-ben, negyedikként pedig a belvárosi Budapesti Torna Club – az az egyesület, amelynek labdarúgó csapata az első két focibajnokságot meg is nyeri.
A Magyar Testgyakorlók Körét – amely a rákövetkező száz évben kalandos pályát fut be: zsinórban nyeri a bajnokságokat, de ki is esik, be is tiltják, fuzionáltatják, vagy fél tucatszor a nevét is megváltoztatják – 1888. november 16-án hozza létre az NTE zsidó szárnya: olyan belvárosi liberálisok, akik elég jómódúak ahhoz, hogy mindenféle diszkriminációtól mentes sportegyesületet finanszírozzanak. Az alapítás egy eléggé furcsa ok okozata. Az NTE-ben a német szellemiségű gimnasztikára esküsznek, néhány rebellis tag azonban gondol egy nagyot és merészet, s önálló atlétikai versenyt rendez, konkrétan futóversenyt. Bármilyen hihetetlenül hangzik is ma, a százötven méteres vetélkedésnek komoly fegyelmi következményei lesznek. Tornaklubban atletizálni: ez olyasmi lehetett, mintha ma valaki a Coca Cola székházában Pepsit fogyasztana. A szervezőket – Donáth Sándort, Tóth Lajost, Kohn Arnoldot, Sachs Lipótot, Horner Ármint és Klauber Izodort – az NTE vezetése megrovásban részesíti, miért is az atletizálás említett szerelmesei fellázadnak, és saját klubot alakítanak.
Noha soha nem deklarálják magukat kimondott zsidó egyesületnek, mégis a diszkriminációmentesség ténye lesz az alapja a későbbi „zsidócsapatot”, kozmopolitizmust, „libásokat” emlegető vádaknak. Való igaz: 1888-tól létezik olyan sportegyesület, ahonnét még csak véletlenül sem taszíthatnak ki valakit azon az alapon, hogy zsidó, márpedig ez a többi klubról enyhén szólva nem mondható el. Itt is, ott is különféle adminisztratív eszközökkel, vagy csak hallgatólagosan igyekeznek elejét venni annak, hogy zsidó túlsúly alakuljon ki. Az NTE sohasem bocsátotta meg a különutasságot, kivált mert konkurenciát látott az új klubban, amely mellé komoly politikus már azokban az időkben sem mert odaállni.[5]
Ha az alakuló közgyűlésen részt vett férfiak nevét böngésszük, a felekezeti hovatartozás több esetben nyilvánvaló: a fent említetteken kívül Leitner Ármin, László Lajos, Müller Dávid, Szekrényessy Kálmán és idősebb Weisz Dezső voltak jelen a történelmi eseményen. Donáthot titkárrá választották.
A klub megalakulása és a focicsapat létrejötte között nehéz évek teltek el: az MTK azért halogatta a szakosztály megalapítását, mert el akarta kerülni a folyamatos konfliktusokat, amelyet a „zsidó kör” már puszta jelenlétével kiprovokált egyes rétegekből. Ráadásul még belharcok is súlyosbították a helyzetet: a klubból kiválók 1900-ban megalapították a Budapesti Atlétikai Clubot. Sok nehézség árán sikerült a rebelliseket visszacsalogatni, így esett, hogy a labdarúgó szakosztály csak jóval később, 1901. március 12-én jött létre, nem egészen két hónappal a Magyar Labdarúgó Szövetség megalapítását követően. Az MTK csapata ugyanezen év októberében játssza az első meccset – gól nélküli döntetlent – a BTC[6] III-IV. csapatával. A kék-fehérek első csapata a következő összeállításban lépett pályára: Révész – Aurbach, Weisz – Frank, Roóz, Ságody – Freund, Tauszvé, Kertész, Herquett, Kohn. A névsorból nyilvánvaló, hogy akkoriban nem dühöngött valami nagy névmagyarosítási hullám a zsidóság köreiben.

Az első örökrangadók

A csapat két hónappal később összecsap a Ferencvárossal – akkor persze még senki nem tudja, de ez az első örökrangadó… A zöldek 5:0-ra lepik meg ellenfelüket.
Ennek a Fradi-MTK-nak még nem volt tétje. Bajnokin első ízben 1903. március elsején találkoztak a zöldek és kékek – minthogy akkor még egyiküknek sem volt saját pályája, a meccs a nagy befogadóképességű[7] Millenárison zajlott. A Fradi 3:1-re győzött. És az MTK-nak sokáig maradt a mumusa: ugyanezen év novemberében, majd 1904 áprilisában 3:0-ra kapnak ki a kékek. Az első döntetlenre – 1:1-re – végződő örökrangadót ugyanezen esztendő októberében játsszák a Népszigeten, míg az első gólnélküli döntetlen 1905. novemberében születik, s Brüll Alfréd csapatának 1906. március 25-ig kell várnia, hogy – 4:2 arányban – diadalmaskodhasson a Ferencváros felett. Nem egyszer a természet is közbeszól: a második meccs hóvihar miatt szakad félbe, az első 0:0-át köd miatt 11 perccel korábban lefújják, 1909. októberében pedig sötétedés miatt a 83. percben ér véget egy meccs. És sajnos nem kell túl sokat várni arra sem, hogy botrányos, sportpályára nem illő jelenetek tanúi legyenek a nézők. A két csapat játékosai 1908. november 6-án, bajnokin összeverekednek, az FTC-s Koródyt kiállítják.
Az első – akkor még valóban amatőr – labdarúgó bajnokságot 1901-ben szervezték meg, az első osztályban öt csapat mérkőzött meg egymással. Az MTK még nem volt ott ebben az ötösfogatban, amelyből ma már csak a Fradi létezik: a kékeket ugyanis a másodosztályba sorolták, ahol a Postás mögött a második helyen végeztek. Ezt a bajnokságot – s a rákövetkezőt – a Budapesti Torna Club nyerte a maga rögbielemeket sem nélkülöző, erőszakos stílusával, amely sokszor azzal járt, hogy nemcsak a baba, de a labda is repült; az eredetileg angol erőfutballban hívő BTC az úgynevezett „kick-and-rush” stílussal örvendezteti meg szurkolóit, gyakran felrúgják az ellenfelet, a labdát pedig a kapussal együtt pofozzák a hálóba.[8] Ez a fajta labdarúgás azonban mindösszesen két bajnoki elsőséget hoz a BTC-nek, az 1901-es, illetve az 1902-es bajnokságban. Az elsőben a klub még százszázalékos teljesítményt nyújt: nyolcból nyolc meccset nyer, harminchét gólt lő, és csak ötöt kap. Rá egy évre már van egy döntetlenjük, veretlenségüket 1903. május 10-én vesztik el – 3:1-re kapnak ki az első osztályba akkorra magát már felküzdő MTK-tól –, azután pedig soha nem nyernek többé bajnokságot; a húszas évekig folyamatosan a középmezőnyben tanyáznak, mígnem az 1924-25-ös idényben kiesnek az első osztályból.
1903-tól kezdve nagyon hosszú időn át – az 1929/30-ig – két csapat közt dől el a bajnoki elsőség: az MTK és a Ferencváros között. Ebben a három évtizedben magától értetődő, mitől örökrangadó az örökrangadó: a két társaságnak nem lehet úgy összecsapása, hogy annak ne lenne tétje – még abban az esetben is, ha a bajnokság állásán vagy a bajnoki címen az eredmény már nem változtat. Minden Fradi-MTK mérkőzés tétmeccs – azóta is.
Az MTK 1904-ben, majd 1907-08-ban nyer bajnokságot, és eddigre nem csak bajnoki szinten dől el, hogy a gyermek, amelyet annyian nem akartak, életképes. Az 1908-as bajnokcsapatból – Domonkos, Nagy, Csüldör, Bíró, Kürschner, Schaar, Sebestyén, Károly, Szántó, Froncz, Weisz – hatan stabil válogatottak is. Ez az az időszak, amikor a válogatott keret a két riválisra épül. A sikerek nem szállnak a csapat fejébe, de másokat egyre jobban irritálnak: 1910-ben és 1911-ben a Magyar Kupát a BTC-vel, illetve a MAC-cal szemben hódítja el a csapat, 1912-ben örökrangadó kupadöntő lenne, de a Fradi nem áll ki… A kupát az MTK-nak ítélik.
Vajon ami a szurkolótáborokat illeti, akkoriban is teljesen egyértelműnek tűnt, hogy az egyik csapat a zsidó polgárságé, a másik a német kispolgárság, iparosság együttese – vagy ezt csak az utókor magyarázza bele az akkori helyzet értékelésébe? A Fradi német gyökerei világosak – más lapra tartozik, hogy a ferencvárosi svábság nemcsak asszimilálódni akart, hanem ezt teljes sikerrel véghez is vitte: mai leszármazottaik zöme ha beszél németül, akkor iskolában tanulta a nyelvet. Másfelől: a huszadik század első ötödében a magyar sport teli lesz zsidókkal. Miként Hadas Miklós egy interjúban kifejti, „az Osztrák-Magyar Monarchia idején a zsidó sportolók részvétele nem csupán az MTK-ban, hanem az egész magyarországi elitsportban meghatározó volt. Az 1910-es években nemegyszer előfordult, hogy szinte a teljes magyar labdarúgó-válogatottat zsidó származású játékosok alkották. Túlnyomórészt zsidók jelenítették meg a magyar sportot, az osztrákokkal szemben a magyar értékeket és identitást képviselték.”[9] Zsidó oldalról egészen biztosan magyarnak látták – és ami még fontosabb, akarták láttatni – az MTK-t, amelyet nem véletlenül neveztek el Magyar Testgyakorlók Körének,[10] majd – jóval később, a profi bajnokság beköszöntével – Hungáriának. Ha valaki a liberalizmus ezen aranykorában (amely leginkább megfoghatóan a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján tündökölt) magyar akart lenni, az épp a magyarországi zsidóság polgári, asszimiláns része volt. Az akkor mintegy hatvan éve tartó folyamatot a kiegyezést követő törvényhozás, mindenekelőtt a polgári házasság engedélyezése, hatalmasan fellendítette, de a folyamat zsidóságra nézve kártékony hatásai – tömeges kikeresztelkedések, illetve vegyesházasságok – ekkoriban még nem jelentkeztek.[11] Nem csoda hát, hogy a klub nevében helyet kap a magyar szó. A színekkel már baj van: a nemzeti színek variánsai, a zöld-fehér (FTC) és a piros-fehér (BTC) már foglaltak. Marad – jobb híján? – a kék-fehér, amely a csapat tízéves jubileumára készül el, 1898-ban.[12] Akkor, amikor még maguk a zsidók is kinevetik a cionistákat, senki nem hisz abban, hogy ezek a színek fél évszázadon belül egy nemzeti állam színei lesznek. Az mindenesetre vaskos ferdítés, hogy az MTK mindenestül zsidó csapat lett volna – vagy ha az volt, nyugodt szívvel nevezhetjük annak a Fradit is, ahol a játékosok fele-harmada zsidó származású, és akad bajnokcsapat, amelyben több a zsidó, mint a keresztény. Általában azonban elmondható: a Monarchia fennállása utolsó tíz évében az egész birodalomban alaposan felülreprezentált a zsidó sportolók aránya.
Annyi biztos: az az ember, aki az MTK-ért talán a legtöbbet tette eddig, zsidó volt. Brüll Alfréd (1876-1944) eleinte alelnökként, 1905-től pedig elnökként állt a klub élén. Ma, amikor a futballklubok környékén sündörgő szerencselovagok rendesen dagadozó zsebekkel tűnnek el egy idő múltán, elképzelhetetlennek tűnik, de igaz: Brüll a saját magánvagyonát áldozta arra, hogy a csapatot felemelje. Miután az örök rivális Ferencváros 1911. február 12-én saját stadionjának létrehozását ünnepelhette az Üllői úton – a pályaavató bajnokin[13] ki más is lehetett volna az ellenfél, mint az MTK; a zöld-fehérek az akkor még náluk labdazsonglőrködő Schlosser góljaival győzedelmeskedtek 2:1-ra (az egyik kezezésért megadott tizenegyesből született) –, megépült a szomszédvár is: Brüll Bárczy István polgármesternél járta ki a Hungária körút és a Temető dűlő mentén lévő hét kataszteri holdas telket, amire a stadiont felhúzhatták. Bérleti díjként jelképes összeget, évi egy aranyat kellett fizetni. Az építkezés java részt Brüll pénzén folyt: a mecénás sportbarát hatalmas összeggel, 150 ezer koronával járult hozzá az ügyhöz, s a cserébe kapott részvényeket később az MTK-nak ajándékozta.[14] A pályát 1912. március 31-én avatták.

Kék-fehér korszak

A kezdőrúgást Bárczy polgármester végezte el, a meccs 1:0-ás kék-fehér győzelemmel zárult – az első Hungária körúti MTK-gólt az angol Lane lőtte a Fradinak a 27. percben –, de egyben nyitánya is volt egy félelmetes sikersorozatnak. Az örökrangadó a tízes években már javában fogalom, sőt, reklámként szolgál – egy Üllői úti divatáru-kereskedés a két csapat nevének rövidítését a következőképp használja fel: „Mélyen Tisztelt Közönség, Figyelni Tessék Cikkeimet!”[15] Az MTK egészen a húszas évek közepéig hatalmas fölénnyel uralta a magyar mezőnyt, s a legsikeresebb évadot 1918-ban zárta: az akkori hadibajnokságban 147:10-es gólaránnyal, 21 győzelemmel és egy döntetlennel végzett az élen a Fradi, a Törekvés, a Vasas és az UTE előtt. Ezek voltak azok az idők, amikor a csapat legendás, máig emlegetett gólzsákjai igencsak megmelengették a kék-fehér szíveket. A szakirodalom egyetért abban, hogy a sikersorozat a fifikásabb skót technika átvételének köszönhető: 1911-től a skót Robertson edző vezényli a csapatot (a Ferencváros 1913-tól ugyancsak brit szakembert szerződtet). A korszerűbb észfutballt meghonosító MTK-nál nemcsak külhoni szakemberek dolgoztak, de már 1913-ban egy Owen nevű kiváló brit balösszekötőt is leigazoltak.
Az első, 1926-27-ben rendezett professzionális bajnokságig az MTK mindvégig a helyzet magaslatán van, zsinórban tízszer nyer bajnokságot. A válogatott – egy-két kivétellel – lényegében a kék-fehérekből áll össze.
1913-14-ben – Holmes, a Blackburn Rovers korábbi edzője irányításával – vereség nélkül első a csapat, s hét ponttal előzi meg a Fradit. A két csapat közti vetélkedés a tízes években már sportpolitikai jelleget ölt: két táborra szakadnak az egyesületek, az egyik fél – az MTK vezetésével – meg kívánja dönteni az akkori MLSZ-vezetőség egyeduralmát (ők az „igazságpártiak”), míg a másik fél, a „békepárt” inkább tárgyalna az MLSZ-szel.[16] Az első világháború kirobbanása elodázza a pártharcot, egyes játékosok behívása pedig az MTK erejét is csökkenti (bár az ellentábor már akkoriban előszeretettel emlegeti baráti beszélgetések során: bezzeg a zsidók elintézték, hogy őket ne hívják be.) A kék-fehéreknek tucatnyi esztendőn át nincs ellenfelük a bajnokságban, s a Ferencvárosnak mindinkább fáj, hogy az ebben az időben megrendezett tíz bajnokságon – ha a hadibajnokságokat is számítjuk[17] – öt ezüstéremmel, három bronzéremmel és egy negyedik helyezéssel kénytelenek beérni. Ráadásul egyik legkitűnőbb játékosuk – az a Schlosser Imre, aki az Üllői úti pályaavatón az MTK-nak lő gólokat – átigazol a nagy riválishoz. Az emiatt kitört ribilliót az MLSZ csak nagy nehezen tudja elsimítani: 1917 tavaszán a Fradi az átállás miatt nem hajlandó kiállni az MTK ellen, a két pontot (akkor még ennyi járt győzelemért) a kék-fehéreknek ítélik. A béke csak 1918-ban áll helyre a két csapat közt. Érdekesség, hogy a következő évben, a Tanácsköztársaság 133 napos uralma alatt három örökrangadót is játszanak. Június 9-én a Hungária körúton 2:0-ra nyer az MTK, június 25-én pedig Bécsben csapnak össze az ellenlábasok: a Rapid jubileumára kiutazott csapatok tornáján a kékek 1:0-ra nyernek, s ugyancsak a császárvárosban – ezúttal a Práter-serlegért mérkőzve – 5:0-ra lépik le a zöld-fehéreket. Ezt követően a két csapat vegyes összeállításban 5:3-ra veri a Germania és a WAF alkalmi vegyes együttesét.
Brüll Alfréd az 1914-es bajnoki cím után az MTK-hoz hozta az osztrák internálótáborból kiszabadított angol Jimmy Hogant. A sikeredző öt évet töltött a Hungária körúton, keze alatt kovácsolódik ki és válik a világ egyik legjobb gárdájává az MTK első aranycsapata, amelynek összeállítását a világháborús években minden futballrajongó kívülről tudta: Knapp – Feldmann, Orth – Vágó, Kertész II, Nyúl – Braun, Konrád II, Schaffer, Schlosser, Szabó. A később legendássá váló Orth eredetileg a Vasas neveltje volt, aki a nemzeti tizenegyben először az utolsó Monarchia-beli osztrák-magyaron szerepelt, 1917-ben. Nemzetközi színtéren sem vallottak szégyent: 1920-ban a németországi-svájci túrán kilenc meccsből kilencet nyertek.
Az 1919/20-as idényben a korábbi tizenkettő helyett immár tizenöt csapat indulhatott a bajnokságban. A második kék-fehér aranycsapat – a kapuban Kropacsekkel, a hátvédsorban Feldmannal és Mándival, a középpályán Kertész II-vel, Nyúllal, Vágóval, elöl pedig Braunnal, Molnárral, Orthtal, Schlosserrel és Winkler I.-gyel – ebben a szezonban 8 pontot ver rá az ezüstérmes Újpestre, a gólaránya pedig 82-9… Ugyancsak nyolc ponttal nyerik az 1924/25. évi bajnokságot is, amelyre rendkívül szívesen emlékszik minden MTK-s. Hiszen ekkor verte meg a csapat a Fradit az Üllői úton 11:2-re (félidő: 4:1) úgy, hogy 9:1-nél Braun Tibor sérülése miatt tíz emberrel fejezték be a meccset. A mérkőzés sztárja az akkor pályafutása csúcsán játszó Orth György volt, aki mesterötössel borította gyászba a zöld-fehér színeket.
1922. májusában a Hungária körúton szakadt félbe egy örökrangadó – ez alkalommal azonban nem az elemek szóltak közbe. Gól nélküli első félidő után a 48. percben a későbbi Hungária-edző, Senkey Imre vétlen kezezése miatt Schreiner bíró tizenegyest ítél az MTK-nak. A Ferencvárosból elsőnek Blum Zoltán veszíti el a fejét, és önhatalmúlag otthagyja a pályát, majd a teljes gárda az öltözőbe vonul. A későbbi nyilatkozatokból kiderül, hogy a zöld-fehérek, akik jó régen nem bírták legyűrni a riválist, s már egy éve teljes szívvel-lélekkel revánsra készültek, egész egyszerűen nem bírták idegekkel az igazságtalan döntést – holott még majdnem egy teljes félidejük lett volna az egyenlítésre, sőt a fordításra. Hiába kért később a klub bocsánatot, az MLSZ a szabályoknak megfelelően az MTK-nak ítélte a meccset; a levonulás az egy ponttal lemaradt FTC-nek a bajnokságába került.
Négy évvel később az MTK idegei mondják fel a szolgálatot. Érdekes, hogy az első félidőben ezen a mérkőzésen sem esett gól; úgy látszik, az örökrangadók hangulatának ez nem tesz jót.[18] A kék-fehér Braun úgy megüti Blumot, hogy ápolni kell. Braunt kiállítják, majd a hatóság sértegetése miatt a szintén MTK-s Nádlert, később Molnárt és Kocsist is elviszi és igazoltatja a rendőrség. Hiába engedik őket vissza, a kékek nem hajlandók folytatni a játékot. Ekkor 18 perc lett volna hátra a mérkőzésből, ezt 11 nappal később, zárt kapuk mögött játsszák le. A rendkívül durva mini-meccsen huszonkétszer ítélnek szabadrúgást, gól nem esik, marad a 0:0.
1925-26-ban – bár úgy volt, hogy Hogan visszatér hozzájuk – több kellemetlenség éri az MTK-t. Az osztrák Tandler végzetesen szétrúgja Orth Gyuri térdét, s végképp távozik a nagy nevek közül Kertész II. A profizmus beköszöntével az MTK csillaga már kevésbé fényesen ragyog – felemelkedik viszont a Ferencvárosé; zöld-fehér időszámítás következik a magyar futballban. Ennek egyik első jele, hogy a Radius moziban – a világon úttörő módon – bemutatták a csapat edzéséről készült mozgóképet (ami egyébként nem az első Fradi-film volt: azt 1924. január elsején rögzítették Isztambulban, ahol az FTC 4:1-re legyőzte a Fenerbahce együttesét.)

[Beszélgetés a lelátón – I.]

„Innen nem fogunk élve kijutni”

Steer Ferenc (43), az MTK Baráti Kör volt elnökségi tagja

– Mióta tart a szerelem?
– Akkor csatlakoztam az MTK-hoz, amikor a másodosztályba kiesett a csapat: 1981-ben – ekkor alakult Demján úr vezetésével a baráti kör, amelynek szervezésében részt vettem. Addig voltam az elnökségben, míg Várszegi úr át nem vette a hatalmat. Azóta gittegyletszerű az egész, semmihez semmi közünk, csak a szánkat téphetjük.
– Azok az MTK-sok, akik hűségesen kijárnak a meccsre, zsidók?
– Száz százalékban. Vagy olyan szimpatizánsok, akik maguk ugyan nem zsidók, de zsidó környezetben nőttek fel a hetedik kerületben vagy az Újlipótvárosban.
– A nyolcvanas évekből nem sokat hallottunk az MTK szurkolótáboráról.
– Állandó provokáció alanyai voltunk. Akadt egy-két botrányos verekedésünk, amiről a sajtó nem emlékezett meg, például egyszer engem is bilincsbe verve vittek el. Ugye, az embernél néha elszakad a cérna a jópofa pesti pályákon. Ezekről az ügyekről sokáig csak azok tudtak, akik ott voltak. Nem elégtételnek, sokkal inkább egyfajta kitörésnek számított, hogy mostantól fogva nem hagyjuk magunkat, s nem fogunk mindenbe birka módra beletörődni.
– Milyen meccsről vittek el bilincsben?
– Akkoriban még létezett a 22-es Volánnak pályája a Péczeli úton, ahol folyamatosan molesztálta társaságunkat egy-két jó képességű úriember. Azt, hogy „a pászka szét van szórva”, még csak jópofára vette az ember, de amikor már különféle auschwitzi lapátokra került a sor, elindult az egész lelátó és ütközött a hazai táborral. Mi lehettünk százötven-kétszázan, akkor erőnk teljében lévő, húsz és harminc közöttiek. Rendőri beavatkozásra került a sor, és engem is elvittek, mert hát kicsit össze-vissza vertük az illetőket. Ez 1982-ben történt.
– Ez volt az első, sportpályára nem illő olyan esemény, melynek során MTK-szurkolók erőszakcselekménybe keveredtek?
– Igen. Az én emlékeim szerint korábban is előfordultak kisebb-nagyobb pofozkodások, számomra mindenesetre ez hagyott maradandó nyomot. Az akkori fiatal társaság törzshelye a Dunapark kávéházból verbuválódott…
– A hatalom nem kötötte össze a futballhevületet valamiféle feltételezett cionista mozgalommal?
– De igen. Mint később kiderült, minket cionista összeesküvésként vettek nyilvántartásba, készült egy nagyon szép fotóalbum is a zászlóval, amelyen a csillag helyén az MTK felirat van; igen jól mutattam, amint ott ültem alatta. Bevállaltuk ezt az összeesküvés-dolgot. Azt mondtuk: számunkra ez dicsőség.
– Ezek szerint kellett legyen bennetek cionista érzés.
– Mi sohasem tagadtuk meg önmagunkat. Akik odajártak, azok mindig is vallották a zsidóságukat, és soha nem szégyellték.[19]
– Néhány száz fős magról beszélünk?
– Nagyobbról. Ne felejtsd el, hogy a nyolcvanas évek közepén tiltott gyümölcsnek számított ez, épp ezért a varázsa, a vonzereje is nagyobb volt. Jobban érezni lehetett az összetartást is. Mindez a rendszerváltással csökkent – no meg azzal is, hogy némelyek divatot űztek belőle. És amikor nagyon sokan divatzsidók lettek, rengeteg komoly MTK-s visszahúzódott és kijelentette: köszöni szépen, de ebből ő nem kér.
– Az általános hiedelem szerint az MTK-nak a negyvenes évek végén, de legkésőbb 1956-ban elfogyott a szurkolótábora, aki megmaradt, az néhány zsidó öregember, aki még az unokáját se meri kivinni egy komolyabb balhéval kecsegtető meccsre.
– Nem igaz, hogy nincs szurkolótábor, a Medián felmérése szerint ma Magyarországon 240 ezer MTK-drukker van. A kérdés az, hogy ebből a kétségkívül hatalmas tömegből miért járnak ki ilyen kevesen? Tény az, hogy voltak mérkőzéseink, amelyeknek hangulata befolyásolta a szurkolókat – kétszer is meggondolták például, hogy kivigyék-e a meccsre a gyereküket. Csak olyan emberek mertek kimenni, akit nem érdekelt, milyen magas a rizikófaktor.
– Alkalmasint halálfélelem is elfoghatta az embert?
– Életem legnagyobb halálfélelme akkor volt, amikor nyertünk Újpesten 1:0-ra. Ekkoriban nyertünk bajnokságot – tehát 1986-87-ben történt, a Verebes-korszakban. Minarik Zsófia írt egy könyvet Hajrá, MTK? címmel, s pontosan azokat az érzéseket írta le, amelyeket akkor a lelátón átéltünk. Nevezetesen: innen nem fogunk élve kijutni. S ugyanígy Kiss Laci, aki lent, a kispadon érezte ugyanezt. Olyan lincshangulatot én még az életben nem tapasztaltam. Jobban mondva tapasztaltam, de nem éreztem át. Egy dolog, amikor anyám mesélte, hogyan s mint történtek az események a deportálások idején, s teljesen más, amikor a nyolcvanas évek közepén, huszonöt-huszonhat évesen olyan szituációba kerülsz, amelyből nem látsz kiutat, mert az autó, ahová el kéne jutni, nagyon messze van. Hogy, hogy nem, az MTK buszával hagytuk el a helyszínt, a kocsikért meg másnap mentünk vissza.
– Ebben az esetben hol volt a rendőrség?
– Statisztált. Nem lépnek fel. Elengedik a fülük mellett. S ha belegondolsz, a nyolcvanas évek második harmadában a rendőrség már nem volt az a mindenható erőszakszervezet, mint mondjuk húsz évvel korábban. Kezdtek elbizonytalanodni. Nem tudták, mit csinálhatnak, mit nem csinálhatnak. Az élet minden területére érvényes ez. Mikor én autót vezetni kezdtem, s leintett a rendőr, csak összeugrott a gyomrom. Most meg mi történik, ha lemeszelnek? Semmi.
– Mi különböztet meg egy örökrangadót a többi meccstől?
– Mi mindenhová jártunk az MTK-val. Hivatásnak éreztük, hogy mindenütt ott legyünk, a vidéki meccseken is. Ott voltunk a tűz közelében azzal a jelszóval, hogy az MTK a mindenünk. Mi tényleg fanatikusak voltunk, s nemcsak mondtuk, de csináltuk is. Ennek rendeltük alá a programokat, az emberi kapcsolatokat, a pénzt. De az egy más MTK volt, mint a mostani. Ebből fakadóan az örökrangadóknak is teljesen más volt a hangulatuk. Amikor másodosztályban voltunk, a kupában játszottunk a Fradival – és ki is ejtettük őket. De ott egy olyan fiatal társulat verődött össze az 1981-es évben, amely hosszú évekre az MTK alapját adta. Ezt követte a Verebes-korszak, amikor az 1985-86-os évadban bajnokságot tudtunk vele nyerni. Ezek nagy dolgok – de az örökrangadók teljesen más súllyal estek a latba. A Fradi, de az Újpest ellen is, akárhol játszottunk, presztízsből játszottunk. Akkor nem létezett tétnélküliség, mind a két oldalról benne élt az emberekben, hogy csak a győzelem az egyedül elfogadható eredmény. S ez különösen érvényes az olyan játékosokra, akik korábban a másik, a rivális klub színeiben küzdöttek nagyon kemény összecsapások alkalmával, mint Zsivódszky, Keresztúri, vagy a mostaniak: Füzi, Zavadszky. Volt egy emlékezetes örökrangadó, rendkívül érdekesnek találtuk például, amikor miniszterek – Torgyán földművelési és Deutsch sportminiszter urak – egymás mellett ültek, s mit ad Isten, mi nyertünk 2:0-ra. Így Deutsch úrnak volt jó napja. Mi nem biztos, hogy örültünk annak, hogy neki jó napja volt, de hát így sikeredett.[20]
– A társaság örökrangadóra készülve tart-e valamilyen stratégiai megbeszélést arra nézve, miként kell reagálni a másik tábor ilyen vagy olyan megnyilvánulására?
– Nem. Azt, hogy miképp fognak reagálni emberek, mindig a szituáció hozza, de az én kijáró generációm, amelynek tagjai negyven és ötven között vannak, már lehiggadt egy kicsit. Vannak azért kivételek, olyan emberek, akik az indulataikat képtelenek fékezni, no de őket mi már így fogadtuk el, végtére huszon-éve ülnek a lelátón ugyanott, ugyanazon a helyen, s nem csak a futball kedvéért járnak ki, de a társaság kedvéért is. A nézőtéren mindig olyan emberekkel tudsz találkozni, akik kimondottan régi barátok. Maga a találkozás programnak számít, előfordulhat, hogy a meccs már csak ennek a kiegészítése.
– Ezt támasztja alá, amit nemrég az MTK hivatalos honlapján olvastam: a Baráti Kör programjai közt meghirdeti a közös meccsnézést a Trombitás étteremben, ahol mérsékeltek az árak. Visszatérve arra a kérdésre, hogy a közel negyedmilliós szurkolótábor kilencven százaléka miért nem jár ki: nem lehetséges, hogy a labdarúgó mérkőzést nem egy vendéglátóipari egységben kéne az érdekelteknek végigizgulniuk, hanem a helyszínen?
– Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy ebben a szurkolótáborban még igen szép számmal akadnak idős emberek, akik azért egy étteremben sokkal nagyobb biztonságban érezhetik magukat, mint ha kiteszik magukat a lelátó olykor igen reális veszélyeinek. Különösen áll ez, ha idegenben játszunk. MTK-drukker a Fradi-pályára akkor menjen ki, ha tökéletesen uralkodni tud magán, s képes arra, hogy rezzenéstelen arccal nézzen végig olyan eseményeket, amelyek a lelátón történnek, és adott esetben vérforralók. Én egészen biztosan nem lennék erre képes, következésképp én nem megyek ki az Üllői útra.
– Nem különítik el ilyenkor az ellenfél szurkolótáborát?
– Ha deklaráltan ellendrukker vagy, akkor a Fradi-meccsen beterelnek a helyedre, mint egy birkát, a kapu mögötti sarokba. Én erről a helyről magát a meccset sem tudom átlátni, holott a mérkőzésre azért jár ki egy ember, hogy azt úgy nézze végig, ahogy szereti. A kapu mögötti szektorba olyan szurkolótábor való, amelynek állapotánál fogva már fogalma sincs róla, milyen mérkőzésen van, mit néz. Annak viszont, aki a futballra kíváncsi, a tizenhatos vonalánál kijjebb nem szabad menni, akkor viszont be kell ülnie a fradisták közé.
– Egy MTK-drukker számára milyen szurkolói megnyilvánulásoknál, rigmusoknál szakad el a cérna?
– Talán az auschwitzi vonatozás az, ami túlmegy a tűréshatáron.
– Ezt szinte mindig hallani.
– Hellyel-közzel; azért megkülönböztethetők a korszakok. A Torgyán-érában[21] kapott egy komoly támogatást a mocskolódótábor, akiknek nem azt mondták: gyerekek, ez durva. Hanem nem szóltak semmit. És ha valamire nem szólnak semmit, akkor azt lehet. Különben meg amíg nincsenek erre törvények, addig semmiféle karhatalmat nem mozgósíthatsz az ilyen jelenség ellen. Tehetetlen vagy. Nem tudsz mit csinálni. Azon elgondolkodik azért az ember: tudják-e, mit beszélnek?
– Azt nehéz elképzelni, hogy ne lennének vele tisztában.
– Hát… Megnézném azért azoknak a fiataloknak az átlagéletkorát s azt, egyáltalán mit tudhatnak a holokausztról. Ez „megérne egy misét”. Van egy hangadó, aki elkezd valamit, a többi folytatja – egy hülye százat csinál. Az olyan apróbb poénokat, hogy gágognak, már fel se vesszük. Jóval durvább dolog kell, hogy mi kiakadjunk – ilyenek sorozatban fordultak elő akkor, amikor Várszegi úr átvette a Fradit, s a rákövetkező Újpest-meccsen az újpestiek mindenféle antiszemita plakátokon horgas orrú, ortodox zsidókat mutogattak a fradistáknak „FTC: a jövő” felirattal. Na, erre már nem tudja az ember, hogyan reagáljon.
– Különösen, hogy a legtöbb MTK-szurkoló talán életében nem is látott kaftános zsidót.
– Ha csak nem járt Hollandiában vagy Izraelben. Szóval úgy érzem, a zöld-fehér táborban kellettek szellemi vezérek, hogy mindezt megalkossák.
– Ezzel szemben, ha jól értem, nálatok a szurkolók nyolcvan-kilencven százaléka az esetek meghatározó többségében megpróbál nem odafigyelni, esetleg odaszól, hogy „kapjátok be”, aztán figyeli tovább a meccset?
– Igen. Nekünk a legnagyobb elégtétel az, amikor csöndben van a túloldal. Nem tudnak olyankor mit mondani – s ez vagy azt jelenti, hogy vezetünk, vagy azt, hogy mi nyertünk, illetve a győzelmet már nem lehet elvenni tőlünk.
– Pedig az ember azt hinné, ilyenkor erősítenek rá igazán.
– Van egy rész, amikor már a veszett fejsze nyele után mennek: ekkor jön az auschwitzozás, a vonatozás, utána következik a „mocskos zsidók”, és utána kuss van és hazamennek. Akkor kitombolta magát, eleget tett annak, amit a fradista mivolta megkövetel. El tudom képzelni, hogy Lipcseiéknek is jobban esne, ha inkább a hajrá, Fradi zúgna. Sőt, biztos vagyok benne. Elég sok haverom van a Fradinál, és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a játékosaik ezt a mocskot nem szeretik. Van, akiket ez a játékban is kimondottan zavar. Sajnos nemhogy elülne ez a jelenség, de már a gyerekmeccseken is förtelmes felhangok vannak. És, tudod, az az érdekes benne, hogy amikor mi arról beszéltünk, gyerekek, menjünk oda hozzájuk, álljunk már ki eléjük, mutassuk már meg nekik – akkor le lettünk teljes mértékben csitítva. Ez nem megy, ezt nem lehet, ez nem a mi stílusunk…
– Ki csitított le benneteket?
– Hát a Várszegi-féle vonal. Kussban kellett lenni. A kilencvenhatos váltóév óta más időszámítás van…
– És ha mégsem maradtok csendben, akkor mi van?
– Mi már kinőttünk ebből a fellépéses korszakból. De akik nem lennének csendben – az utánunk következő generációról beszélek –, ők kevesen vannak. Nincs meg az a jó száz, százötven gyerek, akik lógjanak a kerítésen, nincsenek kigyúrt, kitetovált, kopaszra borotvált gyerekek begipszelt kézzel – mert, ugye, a gipszelt kézzel lehet a legjobban verekedni.
– Van viszont egy Kék Front, akikről azt hallottam, az idősebbek nem igazán kedvelik, komolytalannak tartják őket.
– Igen, mert az egésznek a szervezése mintha zsákutca lenne. A tanintézetekre sem nagyon lehetett számítani. Adva van ez a pár zsidó iskola Pesten; nem biztos, hogy a gyerekek vevők arra, hogy ultrának álljanak, amikor számukra a veszély egyéb forrásokból már amúgy is adott – nem kell még a tetejébe egy MTK-meccsre is kimenni ahhoz, hogy antiszemita atrocitásoknak tegye ki magát. Ha a Kék Front rendesen összeverődik, akkor van ötven-hatvan gyerek, aki végigkiabálja, végigénekli a meccset, de az a legnagyobb baj, hogy őket is regulázni próbálják: ezt ne énekeld, azt ne énekeld. A Várszegi úr elmélete szerint ugyanis kultúrált, európai csapatra lenne szükség, valamint ennek megfelelő nézőközönségre. Kultúrstadiont akar kultúrált szurkolással, minek következtében megkívánja azt, hogy ne legyenek obszcén nóták; kívánságát pedig hűen tolmácsolja Fülöp Feri,[22] aki finoman feláll és azt mondja: gyerekek, ne. Való igaz: nem ártana, ha minden csapatnál lenne egy olyan ember, aki azt mondja, gyerekek, ne – mert végeredményben mégiscsak játékról, sportról van szó, vagy kéne legyen szó…
– Más tábornál nem feltétlenül lehetne szelíden felállni és azt mondani, gyerekek, ne, mert úgy nyakon vágnák az illetőt…
– Így van, csak sajnos a játék minden varázsát elveszíti abban a pillanatban, amikor az erőszak képbe kerül. Jó lenne, ha mindez a futballról szólna, nem pedig arról, hogy van egy hely, ahová kivonulva csapatostul szidhatjuk a zsidókat, mert úgyse tudnak megfogni. Mindazonáltal a Kék Frontnak is voltak balhéi, kisebb táborokkal elég komoly összecsapásokba keveredtek, Vácott meg is kergették őket anno; de azok, akik akkor voltak fiatalok, már szintén kinőttek ebből, annyira nem izgatja őket, mert valahol azért a balhét ők is keresték. Ma nincsenek többen tíz-húsz embernél, akik valahogy kinéznek, így esélyük sincs egy komolyabb ultratáborral szemben. Mi több, igazán komoly szurkolást sem tudnak elindítani. Egyre gyakoribb, hogy a csapat a szurkolókra vár, a szurkolók meg arra, hogy a csapat adja meg az alaphangot. És csend van. Annál rosszabbat el sem tudok képzelni, mint amikor a futballpályán csend van. De akkora, hogy hallod, odalenn a gyepen mit beszélnek. És mostanában egyre többet hallod.

A Fradi-foci első negyed százada

„Új football-egylet a fővárosban! A ferenczvárosi ifjak körében mozgalom indult meg a football-egylet alakítása iránt. Az alakuló gyűlést f. hó 15-én este tartják az Üllői úti Gutgesell vendéglőben” – írta a Sport-Világ című korabeli hetilap 1899. április 16-án megjelent száma – mint látjuk: kissé elkésve, hiszen az ülést az előző napon, szombaton már megtartották. A következő fontos dátum május harmadika volt, a helyszín ugyancsak a Gutgesell: ezen a szerdán hivatalosan is megalakult a Ferenczvárosi Torna Club.
Lelkes fiatalok és tehetősebb polgárok hozták létre a később sok viharon és egy-két névváltoztatáson is átment, ám máig fogalomnak számító Fradit – a becenév alapját a kerület német neve, Franzstadt adta. A csapat létrejöttéért a legtöbbet a Mester utcai úgynevezett Tizenegyek Bandája tette, akik vagy az MTK-ban, vagy a Műegyetem FC-ben, vagy épp a BTC-ben tombolták ki a futball iránti szenvedélyüket. Köztük voltak a Malaky testvérek, a Sturza fiúk, a Békés fivérek, a BTC-ben tartalékkapuskodó Weisz István, valamint egy igazi profi: a prágai Slaviából, angol edző keze alól hazatért Gabrowitz Kornél. Az öttagú ideiglenes vezetőség a következőkből állt: Malaky János, Békés Gyula, Gabrowitz Kornél, Varsányi Gusztáv, Weisz István. Pártfogókat kerestek a helyi iparosok között, és a kerület egyik pékmesterét is meg is nyerték az ügynek. Ennek következménye volt – mára jobbára feledésbe merült –, hogy az ellenfelek egy időben kifliseknek gúnyolták a Fradit (ez volt a „libások” megfelelője; máskor meg azzal humorizáltak, hogy a libatöpörtyű kiflivel élvezhetetlen), s a tradíció, noha kevesen tudják, él: Pelyvás Dániel pékmester és ősfradista a mai napig süt zöld-fehér címerrel átkötött Fradi-kifliket, amelyekből egy példány az egyesület Üllői úti székházában, a múzeumban is megtekinthető.
Fentebb láttuk, mit jelentett Brüll Alfréd az MTK-nak; ami a Fradit illeti, hasonló elévülhetetlen érdemeket szerzett a századforduló közismert kilencedik kerületi ügyvédje, dr. Springer Ferenc, akit a ferencvárosi polgárság fajra-vallásra tekintet nélkül vezetőjének ismert el. Nem véletlen, hogy szobra ma is megtekinthető az Üllői úti stadionban.
Az 1899-es év anélkül telt el, hogy a Fradi bemutatkozhatott volna, így a csapat első meccsét 1900. március 25-én játszotta az Óbudai Torna Egylet ellen, amely egy góllal győzte le a zöld-fehéreket, akik a következő összeállításban játszottak: Weisz – Gabrowitz E., Gabrowitz K. – Taffel, Békés A., Békés G. – Pápai, Horváth, Malaky M., Maros, Malaky J. A bíró a BTC csatára, Kokas volt. Hat nap múlva azonban az FTC már 4:1-re legyőzi a III. kerületet. Az első bajnokságban a még a harmadik, a másodikon a második helyen végeznek, 1903-ban pedig már ők az elsők.
A klub létrejöttére az akkori sztárcsapat, a BTC gyakorolt nagy hatást, nem véletlen, hogy a betűszó igen hasonlatos lett, és az alapszabályt is a nagy példakép hasonló dokumentumáról koppintották.[23] A címerben lévő öt zöld és négy fehér – összesen kilenc – csík a kerületet szimbolizálta, a három E betű – Erkölcs, Erő, Egyetértés – már első perctől szerepelt az emblémán, amelyet 1901. május 3-ától – a klub második születésnapja alkalmából – dobtak forgalomba. A Máthé János pénztárosnál kapható becses érték 1 korona 30 fillérbe került.[24] Nem tévesztendő össze a labdarúgó szakosztály külön címerével, amelyet a Fradi-aranykor elején, 1928-ban tervezett csak meg Manno Miltiades: a jelvény fő alakja egy, a karmai közt futball-labdát szorongató bronz sas. Az FTC az egyetlen magyar klub, amely – noha egy alkalommal fenyegette őket a kiesés réme, s osztályozót kellett játszaniuk – valamennyi kiírt első osztályú bajnokságban szerepelt (ebből huszonhetet meg is nyert), s ugyancsak az egyedüliek, akik azzal dicsekedhetnek, hogy fénykorukban kétszeres olimpiai bajnok nemzeti válogatottat fektettek két vállra – idegenben; részletesen látni fogjuk, milyen körülmények között. Idehaza 1903-ban nyerik meg először a bajnokságot – a második örökrangadón a Fradi Weisz nevű jobbszélsője két harmincméteres bombagóllal lepi meg a kékeket, a harmadik gólt Borbás éri el, az MTK viszont egyszer sem bír betalálni. Ekkor történik meg először, hogy a szurkolók befutnak a pályára; ez az első igazi bajnokavató, amelynek végén a játékosokat a vállukon hordozzák körbe valódi futballfieszta keretében.
A hazai meccseket akkoriban még a külső Soroksári úton játszották, nem messze az erzsébetfalvai HÉV-állomástól, ahol egy 2387 négyszögöles telket kaptak hatéves használatra. Itt zajlott a fentebb említett első mérkőzés is. A pályát maguk alakították ki úgy-ahogy, ám azon mostoha körülmények uralkodtak: a tribünt a vasúti töltés oldalába levert cölöpök alkották, és a játékosok sokáig a szabad ég alatt voltak kénytelenek tusolni és átöltözni, míg egy kiszuperált lóvasúti kocsiból ki nem alakították az öltözőt.
A Fradi már nagyon korán „nemzeti mezben” bukkan fel. A Fradi-szívet ugyan csak a húszas években találják ki, ám a ferencvárosi csapat és a magyar nemzet azonosítása már rendkívül korán megkezdődik. Természetesen ekkor még különösebb antiszemita felhang nélkül. A zöld-fehér gárda nemzetközi színtéren is megállja a helyét. Az első bemutatkozások nem sikerülnek túlzottan fényesre, 1901. március 24-én az akkori Európa egyik legjobb csapata, a bécsi Cricketer még 9:0-ra veri a ferencvárosiakat, egy évre rá pedig a mindmáig legnagyobb zakóba szaladnak bele: tizenhat gólt kapnak az Oxfordtól, s rúgniuk egyet sem sikerül. A Cricketer öregfiú-csapata elleni visszavágón – 1901. május 3-án – azonban már 5:0-ra verik a bécsieket, 1909-ben Monarchia-bajnokok, 1910-ben első nem angol csapatként angol profi klubot győznek le (azt a Bansleyt, amely előtte az MTK-t 7:0-ra, a BTC-t 5:1-re verte), 1912-ben pedig Angliában, saját pályán gyűrik le a Woking együttesét. Somló Ferenc ebben az évben veti papírra a Fradi-himnuszt, amelyből álljon itt egy részlet:

Magyar hazánk pezsgő szívében
Üdv néked, ó dicső csapat!
Üdv néked egy nemzet nevében,
Amely a harci út alatt
Szorongva leste minden lépted
A messze Nyugat színterén
Egy nemzet szíve dobbant érted
Egy nép vetett beléd reményt.

A költemény minőségéről talán megoszlanak a vélemények, azt azonban senki sem vitathatja: ilyen hangvételben kizárólag nemzeti hősökről szokás értekezni. Nem csoda. A Fradi játéka már az ősidőkben is összmagyar ügy volt, különösen ha a gárda az ország határain kívül lépett pályára. Külön említést érdemel egy bécsi meccs, amelyet 1909. májusában játszottak. A korabeli sajtó korántsem csak a sportrovatban cikkezett erről a mérkőzésről, amelyet a zöldek a Wiener SC ellen játszottak, s ahol sokak megdöbbenésére Metternich hercegnő is végigizgulta a történéseket. A bécsiek az előkelőség jelenlétén felbátorodott közönség által megfélemlített bíró balítéleteinek köszönhetően 3:2-re legyőzték a Fradit. A játékvezető hiába csalta el a magas vendég kedvéért a meccset: a szurkolók véresre verték, mert a Wiener második lesgólját már nem adta meg, s az egyik partjelzője sem úszta meg ökölcsapások nélkül. Klasszikus futballhuliganizmusnak lehettek tehát a kortársak tanúi – csak éppen a balhét nem a fradista szurkolók csinálták. Semmiképp sem lehetett rájuk fogni, hiszen nem voltak jelen. Arra, ami történt, teljes mértékben illett a jelenség definíciója: a futballhuliganizmus olyan büntetőjog-ellenes, vagy a büntetőjog határmezsgyéjén mozgó, de az uralkodó értékrend szerint mindenképpen deviáns magatartások összessége, amelyek térben és/vagy időben, illetve oksági szempontból labdarúgó-mérkőzésekhez kapcsolódnak.[25]
Azt hisszük, a Fradira máig mint nemzeti csapatra tekintenek azok, akik kupaszereplések alkalmával „a messze Nyugat színterére” kísérik. S noha más csapatok is kijutnak a nemzetközi kupaküzdelmekre, olykor bravúrokra is képesek (a Zalaegerszeg, amikor legyőzi a Manchester Unitedet), mi több, a döntőig menetelnek (mint tette a nyolcvanas években a Videoton), nagy tömegek soha nem azonosítják őket a nemzettel. Ez a kiváltság a Ferencvárosé, és az övék is marad. Nem véletlen, hogy a foci politikai kérdéssé válik.
Más lapra tartozik, hogy ezt kezdetben éppen a legfőbb politikacsinálók nem látják be. Az úri réteg leginkább ordenáré szórakozást lát a futballban, a hatalom birtokosait pedig fikarcnyit sem izgatja, mennyien szurkolnak a Fradinak, és ki milyen mértékben lát a zöld-fehérekben nemzeti csapatot. Az akkori kormányzat gondolkodás nélkül végrehajtja azt, amit ma egyetlen épeszű hatalom sem merne megtenni: 1914. augusztus 2-án nemcsak behívja katonának a csapat javát, de a futballistáknak effektíve katonáskodniuk is kell, és vannak, akik nem térnek vissza. Az Üllői úti pályát rövid időre a hadsereg is igénybe veszi: az öltözőket szálláshelyekké, a pálya egyik részét ágyúparkká alakítják át.[26] A háborús időkben az ókori római bölcsességgel – panem et circenses[27] – sem törődnek, 1915-ben csonka bajnokságot írnak ki, 1915/16-ban még csak azt sem. Azután, mint láttuk, ínséges idők jönnek: a Ferencváros folyamatosan másodhegedűs, az 1924/25-ös keserves évadban pedig még azt is meg kell élniük, hogy 11:2-re tömik ki őket a kékek…[28] Magyar bajnokságban azóta sem kapott ennyire ki a Fradi.
1925/26-ban azonban már sikerül bajnoki címet szerezni; ez egyébként az utolsó amatőr bajnokság, a következő idényben már horribilis összeggel, ezer pengővel kell nevezni. A profi labdarúgó szakosztály hivatalosan 1926. július 26-án alakult meg.
A kétharmadával megcsonkított országban a húszas évek hangulata a vesztes világháború után alapjában különbözik a már akkor nosztalgikus felhanggal emlegetett békeidők már atmoszférájától, s a különféle társadalmi rétegekben jelentkező antiszemitizmus sem vehető egy kalap alá az egy-másfél évtizeddel korábbi, „úri”, „kedélyes” zsidóellenességgel. Míg a tizenkilencedik század végi, huszadik század elei zsidózást a hivatalos politika nemigen veszi komolyan – annak dacára, hogy az még az Országgyűlésben is felbukkan Istóczy Győző és társai tevékenységének köszönhetően –, az antiszemitizmus pedig a tiszaeszlári vérváddal, úgy tűnik, végérvényesen lejáratja magát ország és világ előtt, a húszas évekre fordul a kocka. A Tanácsköztársaság vérgőzös százharminchárom napját követően a jobboldali propagandának nincs túl nehéz dolga. Közmondásos, hogy a kommün teljes garnitúrája zsidókból állt, kivéve az államfőt, akit rossz nyelvek szerint Kun Béláék azért tartottak, hogy legyen, aki szombaton aláírja a halálos ítéleteket… A fehér lovon Budapestre vonuló tengerész nyomában érkező különítményesek valamennyi rémtettüket a bolsevizmus alatti vérontással igazolják, s bár a kormányzó később nemzetközi nyomásra megfékezi embereit, Magyarország már sohasem lesz az, mi korábban volt. Ami pedig az antiszemitizmust illeti, a húszas évek ellenforradalmi rendszerében immár nem kedélyes-úri arcát mutatja, hanem a másikat, a kegyetlenebbiket.
Ugyanakkor a foci már régen, az első pillanattól kezdve nem pusztán sport. Sokkal több annál. A politika szolgálólánya.
A Ferencváros pedig már régen nem pusztán a kilencedik kerület csapata. Sokkal több annál.
A Fradi szurkolótáboráról pedig mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy homogén lenne. Miközben az MTK szurkolói közt egyértelműen túlteng a zsidók aránya, a Vasasnak szorítók elsődlegesen munkások és iparosok, az Újpest drukkerei pedig városuk öntudatos lakosai (köztük akkor még elég szép számú zsidó kispolgárral), addig FTC-drukker fellelhető az ország minden pontjában és a társadalom minden rétegében: az arisztokraták és a segédmunkások, a parasztok és a nyomdászok, a tősgyökeres fővárosiak és az Erdélyből menekült vagonlakók között. Zsidó egyre kevesebb akad köztük. Az eredendően német gyökerű Fradi szurkolótábora sikerrel asszimilálódott, míg ha valaki a húszas évek Magyarországán zsidó, számolnia kell azzal, hogy valami mód kitaszított. Aki pedig kitaszított, vajmi nehezen találja a helyét abban az akolmelegben, amelyet egy Ferencváros-szurkoló születése jogán – mint magyar ember – a magáénak tudhat. Arról nem beszélve, hogy a zsidóságnak volt csapata (még csak nem is egy: ha valaki valami oknál fogva nem szerette az MTK-t, még mindig drukkolhatott a másik, zsidósághoz köthető csapatnak, amelyet sokatmondóan Nemzetinek hívtak.)
1920-ig a magyar labdarúgás sok tekintetben egyet jelent az osztrák focival folytatott vetélkedéssel: az Ausztria-Magyarország összecsapások politikailag épp olyan terheltek, mint az Anglia-Skócia meccsek. Az első találkozót 1902-ben még a sógorok nyerik 5:0 arányban, néhány hónappal később azonban 3:2-re sikerül visszavágnunk. Ezzel kapcsolatban a Nemzeti Sport kommentárja úgy vélekedik: a győzelem „tízszer kedves akkor, ha magyar győzi le az osztrákot, és hozzá váratlanul”.[29] A Monarchia felbomlása sem kisebbíti az összecsapás jelentőségét – legalábbis ha a Nemzeti Sportnak hihetünk, amely egy 1922-es magyar vereséget követően „a magyar futballtörténelem Mohácsáról” értekezik. Arról már kevéssé ejtenek szót, hogy vajon az intézményes antiszemitizmusnak mennyi köze lehet a kudarcokhoz. Ebben az időszakban ugyanis számos zsidó játékos áramlik szerte-szana a világba; a legtöbben a vállaltan zsidó, sőt héber nevet – Hakoach[30] – viselő bécsi csapatba, amely zömében pesti zsidó emigráns gyerekekkel nyeri meg az első osztrák profibajnokságot. De a kivándoroltakból jut a világ minden sarkába, még Dél-Amerikába is; ha teljes mértékben nem is állja meg a helyét az az állítás, hogy „mi tanítottuk meg a világot focizni”, az tagadhatatlan, hogy a magyar futballiskola nélkül a világ labdarúgásának összképe egészen biztosan másként alakul – és az is, hogy itthonról számos, tehetséges zsidó futballista megy el, no meg olyan keresztények, akik nem tudnak azonosulni a hivatalos kurzussal.
A politikai hozzáállás azonban tagadhatatlan, hiszen míg a „nemzeti” érzelmű újságírás egy osztrák vereség kapcsán odáig megy, hogy Moháccsal a nemzethalál grandiózus képét is felfesti a búsongó polgár elé, ugyanaz a lap teljesen másként kommentálja az olaszoktól elszenvedett 5:0-ás vereséget: a fiatal fasizmus erkölcsi erejéről, lendületéről, „tomboló nemzeti energiájáról” cikkezik. Ma már persze tudjuk, hogy dőre dolog az anyagiakon kívül bármilyen más összefüggést keresni a futballteljesítmény és a politikai berendezkedés között – hiszen ha az előbbi alapján ítéljük meg az utóbbit, úgy kitűnő véleménnyel kellene lennünk a hetvenes évek végén uralkodó argentin katonai juntáról, a Rákosi-rendszerről vagy épp Sani Abacha nigériai diktátorról, hiszen ezekben egy valami föltétlenül közös: kitűnő gárdát sorakoztattak fel, amely nemzetközi szinten is emlékezeteset alkotott. Így aztán nem Bethlen István miniszterelnököt vagy Klebelsberg Kúnó kultuszminisztert minősítik a korabeli futballsikerek – amelyekhez bizonnyal jótékonyan járultak hozzá az oktatási tárca által nyújtott támogatások. A politika azonban akkoriban még nem képes teljes mértékben rátehénkedni a sportra; minden lehetséges alkalommal megpróbál természetesen sütkérezni a dicsfényben, de messze szó nincs még arról, hogy beleszóljon az összeállításokba, vagy horribile dictu hatalmi szóval döntse el az elsőbbséget. Szép, ha a küzdelmek fairek. A közönség képes tapsolni akár az ellenfélnek, és nem azért, amiért ma – hogy a saját csapatát megalázza. Így szerepet kaphat a sportszerűség is. A Fradi és az MTK a húszas években közös csokoládét ad ki, a csomagolásban a játékosok fényképével. A srácok persze gyűjtik ezeket a képeket.
Az 1922-23-as bajnoki idény vége felé úgy alakult, hogy háromesélyessé vált a második Fradi-Újpest meccs. Ha a lilák győznek, ők a bajnokok, ha döntetlen lesz az állás, vagy kikap az Újpest, akkor az MTK nyeri meg a bajnokságot – zsinórban nyolcadszor. A Fradi bronzérmét ekkor már semmi nem fenyegette.
Ez volt a huszadik bajnokság. Ebből kilencet nyert az MTK és ugyanennyit a Fradi. A kékek annyi borsot törtek már a ferencvárosiak orra alá, hogy bárki meg mert volna esküdni: az FTC lefekszik az Újpestnek. A Fradi háza táján hatalmasan fogadkoztak: erről szó sem lesz. Bődületes akarással játszott mind a két csapat, s bár az FTC Takács sérülése miatt tíz emberrel volt kénytelen végigjátszani az utolsó húsz percet, akkor játszott hatalmas szerepet az a bizonyos, sokszor meghivatkozott Fradi-szív: a hajrá egyik kontrájában Halász még a győztes gólt is megszerezhette volna a zöldeknek. A meccs gól nélküli döntetlennel végződött, ami akkoriban nem volt jellemző eredmény. Egyáltalán nem véletlen, hogy két évvel később az első osztály legfairebb csapatának járó elismerést a Ferencvárosnak adományozták.

[Beszélgetés a lelátón – II.]

„Egy Ferencváros-szurkolónak ma Magyarországon sehol nem kell félnie”

Sicher Mátyás (22), Fradi-drukker

– Családi hagyomány a Fradi-drukkerség?
– Édesapám MTK-szurkoló…
– Mi lett a következménye annak, hogy te ekkorát fordultál?
– Semmi. Meccsekre igazából nem jár, inkább a tévében nézi meg, de ha történetesen elmulasztja, az sem nagyon zavarja őt… Néztük az örökrangadókat a tévében, én meg a másik oldalra álltam, mint ahogy a legtöbb sportágban az ellenoldalnak szurkolunk.
– Egyfajta lázadás?
– Kiskoromban biztosan az volt. Most már természetesen komoly érzelmi háttere van nálam a Ferencvárosnak. De akkoriban ezt az iskola is formálta. Voltak fradisták és honvédosok, valahova állnom kellett, álltam is – mert ha semleges maradok, akkor szürke maradok.
– Legkedvesebb örökrangadó?
– Pár évvel ezelőtt a Hungária körúton nyertünk 3:2-re, pedig akkor az MTK sokkal erősebb volt. Ráadásul fordítani tudtunk. Rengeteg MTK-st ismertünk, és ment aztán a zrikálás, de amolyan baráti keretek közt.
– A Ferencváros tábora inkább jobboldali?
– Túlnyomó többségében, mint én magam is az vagyok. Ahogyan az MTK szurkolói meg zömében baloldaliak. Ez a megoszlás ott van az élet minden területén.
– Egy fociszerető srác ma először politikailag orientálódik, és annak alapján csatlakozik egy táborhoz, vagy előbb szurkolótábort választ, és ez határozza meg a későbbi politikai meggyőződését?
– Ez oda-vissza igaz. Azt azért hangsúlyoznám: a fradisták nem kivétel nélkül mindannyian jobboldaliak, inkább azt mondhatjuk, a magra igaz ez; megtalálhatók a szélsőjobboldaliak és a mérsékeltek is. De vannak baloldaliak is – és ezzel igazából nincs is semmi probléma, ameddig nem próbálkoznak azzal, hogy nagyobb vélemény-nyilvánító csoportot alkossanak.
– Jobb, ha megtartják maguknak a véleményüket.
– Jobb.
– Volt már rá példa, hogy demonstrálni akarták a meggyőződésüket?
– Igen, alakult egy baloldali csoport, de az megszűnt már.
– Megszűnt, vagy megszüntették?
– Hát, ez egy jó kérdés… inkább meg kellett szűnnie. Évekig léteztek, bár látványosan soha nem álltak ki a baloldali értékek mellett. Úgy hívták őket, Békás City Hurricans. Békásmegyerre valósiak voltak. Nem is annyira baloldaliak, inkább liberálisaknak nevezném őket. A baloldalt nem akarták felvállalni. Ezt jól is tették.
– Miért?
– A 2002-es választások idején, a két forduló közt eléggé paprikás volt amúgy is a politikai hangulat. Mindenkiben felerősödtek az érzelmek, ők is inkább akkoriban nyilvánultak meg. Főként olyan formában, hogy megkérdőjelezték a többiek magatartását. Hogy nekünk miért kell a jobboldali értékek mellett kiállnunk. A közhangulat nyomására úgy döntöttek, ezt inkább nem folytatják, mert nem oda való. Végül is csendben maradt abba a tevékenységük, tehát szó nincs arról, hogy valamilyen erőszak hatására szűntek volna meg.
– Minden meccsen, minden szurkolói tábornak vannak erőszakos megnyilvánulásai, ha másként nem, hát verbális formában. Eleinte nem találtad ijesztőnek az ilyesmit?
– Azért nem tudok erről konkrétan nyilatkozni, mert szerintem egy Ferencváros-szurkolónak ma Magyarországon sehol nem kell félnie. Eleve mindenhol többen vagyunk…
– Ez nagyon konkrét nyilatkozat, de a kérdés arra vonatkozott, nem taszított-e eleinte a saját táborod ilyen vagy olyan megnyilatkozása. Én Újpest-drukkerként mintegy tízéves fejjel voltam egy Fradi-meccsen a Népstadionban, ahol a Ferencváros valami 3:0-ra lealázta az Újpestet. Meg kell mondjam, a saját táborom oldaláról elhangzó dolgok megijesztettek.
– Értem. Kamaszkorban kezdtünk mi a haverokkal kijárni, ebben a korban mindenki bizonyítani akar, és az én vérmérsékletembe belefér az ilyesmi.
– Néha valóságos megrendezett szurkolói rangadókról lehet hallani, amikor a táborok előre megbeszélt helyen egymásnak esnek. Volt szerencséd ebben részt venni?
– Ezt úgy hívják, kihívásos boksz.
– Hogyan zajlik az ilyen összecsapás?
– Zajlott, inkább úgy mondanám. Konkrét csoportok közt zajlik – tehát például az Újpest-táboron belül X csoport kihívja a Fradi-táboron belüli Y csoportot. A csoportok tagjai ismerik egymást, s a kiindulópont általában az, hogy valakinek valami sérelme van – vélt, vagy valós; de némelykor még csak indok sem kell hozzá…
– Milyen jellegű lehet a sérelem?
– Szidalmazás például, de olyan fokú, hogy az már nagyon nem tetszik a másiknak. Mert azt, hogy „mocskos lilák”, „zöld majmok”, satöbbi, ezt már az emberek föl se veszik. Rendkívül durva sérelem kell legyen.
– Mi az, ami teljesen kiakaszthat egy fradistát? Amire azt mondod, túl messzire mentek?
– Legutoljára akkor akadtunk nagyon ki, mikor Simon Tibor meghalt, és az újpestiek kórusban szidták Tibit. Ez egyértelműen a „túl messzire mentek” kategóriába tartozott. Oké, mi is szidtuk előtte a Vébert, mikor csúnyán megsérült – bár nem mi voltunk a legdurvábbak, a debreceniek sokkal keményebb dolgokat mondtak –, azt azonban nem vártuk volna viszont azt, hogy ha meghal egy ős-fradista, aki a csapatot szinte megtestesítette, halála után bemocskolják, nem egy, nem két meccsen, mindezt jó poénnak szánva.
– Erről se sűrűn írtak annak idején.
– Amit a sajtó nem hall meg, az nem történt meg. Ha viszont hall egy kurvaanyádat, és úgy tartja kedve, abból polgárháborút csinál.[31]
– Közbevetve: miért épp Simon Tibor volt az, aki ilyen szinten megtestesítette a Fradit?
– A csapat, a klub melletti kiállásáért. Mikor a Bratislava elleni meccsen a szlovák rohamrendőrség gyakorlatilag minden indok nélkül porrá verte az FTC szurkolóit, ő volt az, aki a visszavágón azzal kezdte, hogy letépett három aranyláncot a szlovák játékosokról, és kidobálta azokat a Fradi-szurkolók közé – mintegy gesztusként; kompenzációként a kint elszenvedett sérelmekért. De ez csak egy megmozdulása volt a sok közül.
– Egy halott gyalázása érthető módon feldúl benneteket; ezen kívül még mi miatt történhet kihívásos boksz?
– Az egyik BS teremfoci-tornán a mi szurkolói csoportunk elég erőteljesen, és szinte mindvégig szidta az Újpestet – mondjuk úgy: nagy arcunk volt. Ők ezt rendkívüli módon sérelmezték, és mondták, álljunk ki.
– Amikor Várszegi Gábor megvette a Fradit, az újpestiek nem mindennapi plakátokkal hecceltek titeket; az egyiken például kalapos, pajeszos kajla zsidó volt látható, alatta a felirat: FTC = A JÖVŐ. Gondolom, ez bőven túl van azon a bizonyos határon.
– Persze, de ez nem jelenti, hogy automatikusan ki kell őket hívni, mint ahogyan akkor nem is tettük. De ez is indok lehetett volna akár. Hogy lezsidóznak bennünket. Szóval: lezajlanak a telefonok, mindenki szedi össze a saját embereit, nagy viták mennek: mikor, hol, nekem ez nem jó, én nem bízom bennetek, hányan lesztek, satöbbi. Általában persze nem jön ki egyenlőre a létszám, vagy kevesebben, vagy többen vagyunk, mint a másik oldal. Aztán egy kietlen helyen összecsapunk. De mondom, mostanában ez már nem jellemző, részint mert a rendőrség állandóan tudomást szerez róla, és közbelép. Sok a tégla nálunk is, másutt is. Egyébként ez egyáltalán nem kifejezett magyar jelenség, más országokban sokkal inkább működik. Amellett az összecsapásoknak megvan a maguk kultúrája – ha ezt kultúrának lehet nevezni. A legkorrektebb, úgynevezett fair bokszok Németországban vannak, darabra egyezik a létszám, mindenki szerszám nélkül, és mondjuk egy Rostock-Hamburg után tényleg csak azok csapnak össze, akik oda tartoznak.
– Volt az MTK-val verekedés valaha?
– Nem volt, soha nem is lesz, de épp ez zavar engem azokkal a kissrácokkal kapcsolatban, akik úgy húszan keménymagoskodtak a legutóbbi örökrangadón:[32] fennhangon szidják a Fradit, de ha az ember azt mondaná nekik, na akkor gyere ide, és állj már ki az igazadért, védd meg a véleményedet, akkor erre egyikük sem lenne képes. Márpedig ha az ember mond valamit, s azt számon kérik rajta, akkor amellett ki is áll.
– Talán a maguk korabeliekkel, azonos feltételek mellett ki is állnának, nem?
– Nem hiszem, ha az idősebb MTK-sok rájuk szólnának, már abbahagynák. Egyébként azért is piszkálja ez a csőrünket, mert éppen a kék-fehér tábor az, amely folyamatosan és mindenen megsértődik, mint például a legutóbb is. Ha ők minket cigányoznak meg mocskosparasztoznak, akkor mi sértődünk meg – úgyhogy mi is írhatnánk az összes meccs után levelet, hogy miket művelnek. Elég furcsa és kétarcú dolog, hogy ők minden sérelmet zokon vesznek, az ő szívükbe minden belemarkol, de bezzeg ha ők csinálják, az nem kell, hogy számítson.
– Ez az érzékenység nyilván a szurkolótábor zsidó identitásával van összefüggésben. De az ilyesmi nemzetközi botrányt is kiválthat, mint azon a bizonyos Ajax elleni meccsen; ezt a csapatot ugyebár szintén a zsidósággal azonosítják Hollandiában, ahogyan itthon az MTK-t.
– Igen.
– Talán naiv kérdés, de honnan tudja ezt egy Ferencváros-drukker? Megmondom őszintén, talán nem voltam jól tájékozott, de én csak a botránynak köszönhetően tudtam, meg, hogy az Ajax Amsterdam, úgymond, zsidó csapat.
– Ez közismert, mindenki tudja róluk a focivilágban, ugyanúgy, mint az angol Tottenhamről.[33] Ez levakarhatatlan – nem mintha ők le akarnák vakarni, mert ráadásul még a zsidó jelképeket is használják. Teljes mértékben fölvállalják, ha kimész egy meccsre, láthatod, hogy az Ajaxnál úgy szerepel a Dávid-csillag, mint nálunk a magyar címer. Büszkék rá.
– Ez váltotta ki az izgalmat?
– Persze, hogy jött ide egy zsidó csapat – és akkoriban már bőven voltak szélsőséges nézetek. Meg nem is gondolták az emberek, hogy ez olyan nagy probléma. Huhognak – és akkor most mi van? Az UEFA erre bekeményített, az Ajax meg nem küldött nekünk jegyeket, nem mehettünk ki szurkolni, jól megbüntették az egyesületet. Közben ugyanabban a csoportban a Real Madrid-szurkolók horogkeresztes zászlót feszítettek ki az ajaxosoknak, de hát őket persze nem büntették meg. Mi egy szerencsétlen magyar csapat vagyunk, és emiatt sokkal komolyabban vesznek minket. Mint két évvel ezelőtt is a Stuttgart elleni meccsen, ahol legalább olyan sportszerűtlenek voltak a német szurkolók – még magyarul is szidták a Fradit –, mint mi, s mégis minket büntettek mint egy rossz, civilizálatlan, balkáni csapat szurkolótáborát, ami nem ér fel a magas német kultúrához. Persze, biztos hozzájárultunk a rossz hírünkhöz – de nem ilyen mértékben. Arról már nem is beszélek, hogy a sportdiplomáciánk a nullával egyenlő.
– A huhogás mit jelképez?
– A fekete játékosoknak szól, majmokra asszociál tulajdonképpen… bár én már láttam olyan európai meccset is, ahol olyan játékosra huhogtak, akit valamiért nem szerettek. Nem feltétlenül rasszista megnyilvánulás, de kétségtelenül van benne ilyesmi is.
– Kétségtelenül, miután akkoriban még terjesztettek az aluljárókban egy hungarista lapot, amelynek egyik szerzője megdicsérte a fradistákat, akik „kihuhogták az Ajax Tel-Aviv majmait”, mint írták. Mindazonáltal nem tűnik túlságosan logikusnak: a Ferencvárosban most is vannak idegen játékosok, van színes bőrű, és a jövőben könnyen előfordulhat, hogy leigazolnak két-három kameruni, ghánai vagy elefántcsontparti srácot.
– Ott a logika, hogy nem feltétlenül kell szeretni a saját játékost se.
– Kifejtenéd?
– A klubot szereted, nem pedig a játékosokat egyenként. Egy bővebb keretet, harminc játékost nem tudsz folyamatosan szeretni. A Ferencvárost szereted, mint intézményt. Mint ahogyan a jelenlegi keretben is vannak, akik távolabb állnak a szívemtől. Sőt van, akinek a távozását szívesen látnám. Holott fehér. Korábban például szó volt arról, hogy Torghelle Sándor hozzánk igazol – hát jó néhányunk furcsán fogadta, és volt, aki megmondta: többet nem jön ki meccsre, ha Torghelle hozzánk kerül.
– De könyörgöm, ha Torghellét leigazolják, és zöld-fehérben egy idényben rúg húsz gólt?
– Attól nem fogom szeretni. Hát ott van a Tököli. Kedvelem, de távol állok attól, hogy szeressem, soha nem is fogom szeretni, mert olyan a mentalitása, amit én nem tartok elfogadhatónak. Na persze ha a Fradiban nevelkedett volna, biztosan másképp állnék hozzá.
– Előbb-utóbb előfordulhat, hogy a Fradit összesorsolják a Makkabi Tel-Avivval vagy a Hápoél Jeruzsálemmel. Milyen meccs lenne ez?
– JJJJ…
– Bekövetkezhet, nem?
– Elképzelhető… sokat számítana, hol lenne az első meccs. Ha ott, és győzünk, akkor itt a visszavágó már simán zajlana. Felhajtások nélkül. Talán egy-két rigmus, azt’ annyi. Ha itt lenne az első meccs, akkor biztosan lennének ilyen megnyilvánulások… hát oda ki nem merne senki utazni, az biztos. Gondolom, ott is nagyon kemény dolgok vannak…

Egy kis színpszichológia

Úgy tartják, Róma egyik alapítója és névadója, Romulus volt az, aki négy színnel szimbolizálta a négy, korában alapvetőnek tartott elemet: a földet a zöld, a vizet a kék, a levegőt a fehér, a fényt pedig a vörös szín jelentette. Az ókori sportesemények közönsége természetesen megoszlott politikailag is – és szinte kísérteties, mennyire hasonlított a helyzet a maihoz, amikor egy futballcsapattal, illetve annak színeivel való azonosulás a politikai hovatartozás meghatározása is lehet.[34] Az erőszakosságukról hírhedtté vált kocsiversenyeken a hajtók vagy kék, vagy zöld színben jelentek meg. Ami a császárokat illeti, tőlük sokáig azt várták el, mint a mai köztársasági elnökökből: ne foglaljanak állást egyik csapat mellett sem, így egyik párt mellett sem. Ami érthető, hiszen a császári tisztség eredetileg a köztársasági elnöki funkcióhoz igen hasonlatos rangból nőtt ki, s az állam elejének a nép egységét kellett (volna) szimbolizálnia. A politikai életben a császár mellett mindkét színnek helye volt, így a császári környezetben gyakorta a fontosabb tárgyakból is kettőt – kéket és zöldet – vonultattak fel. Az uralkodók azonban egy idő után feladták a semlegességet, így Néró vagy Caligula zöldpártisága közmondásos volt az egész birodalomban. Ebből következően a politikai hovatartozás ezekben az időkben komoly előnyökkel és hátrányokkal járhatott.

Minden idők legnagyobb sportháborúja

A korabeli szurkolók fanatizmusa ugyancsak döbbenetesen hasonlított a mai ultramentalitásra, miként azt Pliniustól tudjuk. Aki megdöbben azon, hogy a Heysel-stadionbeli vérengzést követően a Juventus saját halottaiként temette el a Brüsszelben meggyilkolt olasz szurkolókat, az elgondolkodhat azon, hogy az ókori drukkerek sem cselekedtek másképp. Egy 19 éves fiú sírján a következő olvasható: „Caecilius Pudensnek, a kékek párthívének”. Mintha ma valaki azt vésné a fia sírjára: „X. Y., élt tizenkilenc évet, a Fradinak szurkolt”. Azt is tudhatjuk, hogy – miként napjainkban – egyes esetekben az őrület már régen nem a játékról szólt. Miként Plinius írja a rómaiakról: „És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme, de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, ezt emide helyeznék át, a rokonszenve és a biztatás azonnal átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat.”[35]
Justinianus bizánci császár egyértelműen a kékek oldalán állt már trónra lépése előtt is. Az egyértelmű állásfoglalás a kényes politikai egyensúly felborulásával járt – ugyanakkor azzal is, hogy a kékek immár külsőségeikben is megkülönböztették magukat: „ultráik” hosszúra növesztették szakállukat, és hajukat csak elöl nyírták meg. Éjszakánként – maguk mögött tudván a császári hatalmat – haramiamódra terrorizálták a lakosságot. Justinianus mindenáron újra régi fényében szerette volna látni Rómát, egyre fokozta az adóprést, ezzel azonban minden oldalt maga ellen heccelt. 532. január 11-én az elégedetlenkedő polgárok – kékek és zöldek közösen – megrohanták a börtönt s kiszabadították a politikai elítélteket. Felgyújtották a gyűlölt prefektus palotáját, s a tűz átterjedt a Hagia Sophiára is. Amikor január 18-án Justinianus amnesztiát ígért a nyugalomért cserébe, már nem hittek neki, s a helyszínen ellencsászárt választottak Hüpatiusz személyében. Justinianus hű hadvezére érkeztével azonban a felkelők sorsa megpecsételődött: 40-40 ezer embert mészároltak le, köztük a trónra egyébként akarata ellenére kényszerített Hüpatiuszt is. Ez az esemény, amelyet a történelemtudomány Nika-felkelésként ismer, volt minden idők legnagyobb sportháborúja – s a vér java épp a kocsiversenyek helyszínén, a hippodromban folyt el.[36]
A színek jelentéstartalma még akkor is fontos, ha tudjuk, miért éppen ezt vagy azt a színt választotta ez vagy az a csapat. A Fradi zöld-fehérsége kivált a csapat aranykorában, a harmincas években kezdett politikai árnyalatot kifejezni. Anélkül természetesen, hogy az akkor még kitűnő zsidó sportolókat is felvonultató Ferencvárost a szélsőjobboldallal azonosítanánk, természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a korabeli hungarista mozgalom ugyancsak a zöld színt kedvelte, tagjai ilyen színű egyeningben pompáztak. Kérdéses persze, mennyire kényszerűségből tették ezt – hiszen tudjuk, hogy a vöröset a nemzetközi kommunizmus, a sárgát a katolicizmus, a barnát a nemzeti szocializmus, míg a fekete színt a fasizmus „foglalta le” az idő tájt – ám úgy hisszük, a választás mégsem véletlen, amögött fellelhetők a zöld színhez – mint a föld, a táj, a haza színéhez, a nemzeti érzülethez – kapcsolható, hihetetlenül ősi érzelmek.
Miként a zsidóság és a kék szín, illetve kék-fehér színösszetétel összekapcsolása sem lehet véletlen: a zsidó vallás Isten felé, felfelé törő logikája, illetőleg a szétszóratás, az egek alatt, tengereken át való kényszerű vándorlás ott remeg ebben a színben. Ha mindezt a szembenállás negatív nyelvezetére fordítjuk le: a zöld szín szerelmese a kékben a hazátlanságot, a gyökértelenséget, az állandó utazgatás kényszerét, a kozmopolitizmust, a nemzetköziséget láthatja – miként a harmincas-negyvenes évek szélsőjobboldali szóhasználata csakugyan nem habozik judeoplutokratának bélyegezni a demokráciától a libatömésig bármit, ami valami módon sérti alkalmazói lelkivilágát –, akinek pedig a kék tetszik jobban, annak a zöld a röghöz kötöttség, az elmaradottság szimbóluma, a világra való nyitottság hiányának demonstrációja lehet.[37] Ha pedig a szociológia nyelvén fogalmazunk: a zöld-fehérben hívők „szemében a Fradi – nagy riválisával ellentétben továbbra is a ’szívével’, azaz nem az eszével játszik. A ’Fradi-szív’ képzete és konnotációi a századelőn nem is oly rejtetten hordozzák magukban az érző, érzékeny, jószívű, szolidáris, lelkes, önmagát már magyarnak érző kispolgár és a hidegen kalkuláló, üzleties szellemű, elidegenedett és idegen gyökerű nagypolgár toposzának oppozícióját.”[38]

Minek nevezzelek

A kék és zöld tehát ideológiailag is összecsap Magyarországon ezekben az időkben – vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk: a zöld támad, míg a kék defenzívába kényszerül, illetve azzal próbálkozik, hogy minél zöldebbnek lássák. Teljesen mindegy ugyanis, hány zsidó futballozik a Ferencvárosban, és hány keresztény az MTK-ban: a csapatok napjainkig tartó érvényességgel elnyerik a bélyeget, miszerint egyikük a nemzeti, a hazai, a kisemberek bizalmát élvező formáció, a magyar – a másik pedig mindennek ellenkezője. Egy szóval: zsidó.
A zsidó csapat, akkor első ízben, Hungáriára változtatja a nevét, s az első profi bajnokságban már így indul; az örökrangadók ria-ria, Hungária biztatása, amely korábban a „magyar” FTC-nek szólt, elhalkul. Ezt a névváltoztatást még több másik követi – 1946-tól visszatér az MTK név, 1949-től Textilesként, 1951-től Bástyaként, 1953-tól Vörös Lobogóként kénytelenek szerepelni a bajnokságban, 1957-től ismét MTK lesznek, 1974-től a másik „vendéglátós” csapattal, a Vörös Meteor Egyetértéssel fuzionálva már MTK-VM-ként emlegetik őket a sporthírekben – egészen a rendszerváltásig. 1992-től negyedjére is MTK a nevük, az 1998/99-es évadtól pedig megint MTK-Hungária névvel húzzák ki a talajt a ria-riázók lába alól.
Más gárdák neve is sűrűn változott, de leginkább üzleti okokból: különösen a rendszerváltás után kapnak rá a nagyobb cégek arra, hogy a mind mélyebb mocsárba süppedő magyar labdarúgás névleg első osztályú csapatait szponzorálják, így a lelátók fogyatkozó népe elvben a Samsungot, a Kordaxot, a Parmalatot, az Ilsert, a Novobaut, a Drehert, a Fordant, az Eponát, a Lombardot, no meg a Stadlert kéne, hogy biztassa. (Az ezredfordulóra a cégek és a parvenü újgazdagok szerencsére leszoknak a csapatokról, így a röhejes elnevezések is elmaradnak.)
A kék-fehéreknél azonban más a helyzet.
Kilencszeri névváltoztatás, hétféle név – és a csapat, hiába próbálkozik, hiába agitálják, csak nem tud kikeresztelkedni a zsidóságból!

Kiállítás

A magyar futballban negyed század telt el a professzionális bajnokság – 1926/27 – kiírásáig. A zöld-fehéreknek az eggyel korábbi idényben az utolsó amatőr bajnokságban sikerült megtörniük az MTK egyeduralmát. A húszas évek közepe vízválasztónak bizonyult. Az MTK-nak ugyan még sikerült három alkalommal – 1929, 1936, 1937 – az élre törnie, a harmincas évek egyértelműen zöld-fehérnek bizonyulnak. A politikai beavatkozás pedig egyre közvetlenebbé válik: csapatokat tiltanak be, illetve – a második világháborús években – futtatnak hatalmi szóval a bajnoki tabella élére. A labdarúgás mindennek következtében elveszti addigi hímporát – igaz, nem mindennapi sikerek tanúja az ország. Némi késéssel: akkoriban még nincs televízió, de még a rádió sem közvetíti egyenesben a Ferencváros diadalútját, amely a Horthy-rendszerben teljesen egyértelműen a nemzeti válogatott helyett, annak nevében lép fel.

Hangosan dobog a Fradi-szív

Az új bajnokságban elsőként a Ferencváros lépett pályára, s legott 6:2 arányban földbe is döngölte a Budai 33 együttesét. Ugyancsak ez volt az az idény, amikor új technikai eszköz – a hangosbemondó – debütált az Üllői úton. 1927-ben az FTC azonban nem pusztán bajnoki címet ünnepelhet, de 6:1-re a Blackburn Roverst is legyőzi, 1928-ban pedig a KK-döntőben 7:1-re igázza az osztrák Rapidot. 1929-ben dél-amerikai turnéra megy a csapat, benne az akkorra kikristályosodott, hihetetlenül ütőképes T-betűs csatársor: Takács II, Turay, Toldi.[39] Ide számították Kohutot is, bár az ő neve nem kezdődött, hanem csak végződött T betűvel. Ezen az úton mutatkozott először a csapat a pályán kívül egyenruhában és -sapkában.
Nagy tömeg búcsúztatta a zöld-fehéreket a Keleti pályaudvaron, ahonnét a keret harmadosztályon Bécsbe utazott. Az MLSZ nem képviseltette magát, lezajlott ellenben egy igen sportszerű jelenet: „…Az utazók lassanként a kocsiba vonulnak. Ekkor érkezik egy ember, nehéz ládát cipelve és egyenesen Szigeti Imréhez[40] tart. A Zwack gyár sportszerető tulajdonosa küldötte a telt ládát, amelyben minden elutazó számára egy-egy üveg Unicum foglalt helyet. Az ajándék nagyon jól esett a fiúknak, a búcsúztatók pedig lelkesen tárgyalták a szép gesztust, mert köztudomású, hogy Zwackékat a Hungáriához kötik már régóta a sportrajongás szálai. A pompás likőr íze megédesíti a búcsúzás keserű perceit. Obitz[41] kínálgatja társait, és mindannyian kortyintanak, köszöntve a túrát, szerencsés utat kívánva…”[42]
Július 21-én, Montevideóban – és a Fradi akkori leghíresebb szurkolója, Josephine Baker jelenlétében[43] – került sor a házigazdák által a mai napig megemlegetett találkozóra, ahol a zöld-fehér gárda a következő összeállításban kezdett: Amsel – Hungler, Papp – Furmann, Bukovi, Obitz – Rázsó, Takács II, Turay, Toldi, Kohut. A Fradi Rázsó révén már a 6. percben gólt szerzett. Hét percre rá Takács zörgette meg Ballesteros hálóját, s ugyanő volt eredményes a 39. percben is. A 3:0-ás vezetésnél a szégyentelenül a hazaiaknak fújó bíró nem várja ki a félidő végét, még a 43. percben lefújja a játékot. Magát a szünetet csaknem fél óráig engedik. A második félidőben folytatódik a botrányos játékvezetés, az uruguayiak büntetlenül lerugdoshatják a ferencvárosiakat, ezt a magatartást még a saját közönségük sem értékeli; a lovagias dél-amerikai nézők kifütyülik a saját nemzeti tizenegyüket, s vele a bírót is. A hazaiak két gólt szereznek – az elsőnél kapustámadás útján, a második ajándék tizenegyes –, a bíró öt percet hosszabbít, de az egyenlítéshez ez kevés.
Jól jegyezzük meg: ez a kétszeres olimpiai bajnok uruguayi válogatott, amely egy évre rá, 1930-ban, az első világbajnoki döntőben 4:2-re megveri Argentínát. A világ messze legjobb csapata. Legyőzésén kívül más fegyvertényeket is maguknak mondhattak a zöld-fehérek: Sao Paulo szövetségi állam válogatottját 2:1-re győzték, e meccs visszavágóján 1:2 lett az eredmény; le, Rio de Janeiróban 1:1-et játszottak az Americával, ugyanitt 3:3-at a riói városi tizeneggyel. A brazil és az argentin válogatottól egyformán 2:0-ás vereséget szenvedtek, a Palestra Italiától 5:2-re,[44] a Penaroltól 2:0-ra kaptak ki, Montevideo legjobbjait viszont 4:1-re legyőzték, Argentínában pedig 4:3-ra diadalmaskodtak a River Plate és 2:1-re – kétszer is – a Racing Club felett.
Máig vitatott, miért álltak ki a botrányos meccs után Uruguay ellen a visszavágóra – ki kellett-e állniuk egyáltalán, vagy jobb lett volna, ha a világ akkori legjobb csapatának két vállra fektetése után az életben nem teszik többé a lábukat arra a pályára? Teljesen mindegy: a Fradi-szív azt diktálta, álljanak ki. Ezen a mérkőzésen 3:0-ra kikaptak ugyan, a Ferencváros dél-amerikai mérlege azonban mindenképp imponáló: embert próbáló, többhetes hajóutat követően egy teljesen ismeretlen földrész szokatlan klímájában, fanatikus futballrajongók keltette őrjöngés közepette – totálisan idegenben, három válogatottal is megmérkőzve – tizennégy meccsből hatot megnyernek, hatot elvesztenek, kettőt döntetlenre hoznak, a gólarányuk 24:27.[45]
Mindezen talán tovább javíthattak volna, ha az MLSZ meg nem akadályozza a csapatot abban, hogy elfogadják a chilei meghívást, amely egy Santiagóban élő magyar, Girardi Emil közvetítésével érkezett. A levélíró rámutatott arra a hallatlan propagandaerőre, amit a Fradi chilei jelenése a magyar ügy számára jelentene (ne feledjük: ebben az időszakban a magyar rendszer nemhogy hivatalos ideológiája, de szent tehene az irredentizmus, a rezsim lényegében mindent egyetlen lapra – az elszakított területek mielőbbi visszacsatolására – tesz fel). Girardi, a gazdag mecénás fizette volna a vendégszereplést, s jelezte: a chilei válogatott, valamint a Colo-Colo lenne a zöld-fehérek ellenfele. Az MLSZ azonban nem engedélyezte a kiruccanást, így a Colo-Colónak harminckét és fél évet kellett várnia, míg a Fradi 1961-1962-es túrája során végre összemérhette az erejét a magyar csapattal (a chileiek nyertek 2:1-re). A Fradinál még fellelhető öreg rókák a mai napig sem értik, vajon a Magyar Labdarúgó Szövetség az úgymond engedély nélkül játszott meccsekért miért függesztette fel a zöld-fehérek játékjogát, és miért ragaszkodott mániákusan ahhoz, hogy a csapat augusztus 25-ére legyen Budapesten.
Holott ha korábban megállapíthattuk, hogy a Ferencváros korántsem csupán a kilencedik kerület csapata, akkor ma már hozzátehetjük: az együttes szereplése nemzeti üggyé vált: szurkolói között ott találhatta a Trianonban elcsatolt nemzetrészek futballrajongóit, de még annak a másfélmilliónak jó részét is, akik a költő szavával élve kitántorogtak Amerikába. Döbbenetes és megható az a nyílt levél, amelyet a Brazíliában élő magyarok intéztek az ott vendégeskedő Fradihoz. „Önök vasárnap este egy ünnepségen fognak részt venni. Erről az estélyről mi ki lettünk zárva, mert szorgalmas kétkezi munkánk még nem gyümölcsözött nekünk annyit, hogy tiszteletünk és szeretetünk nyilvánítását 25 000 crusadó és esetleg frakk kölcsönzési díjának a költségeivel köthessük össze. Szívesen meghoznánk ezt az áldozatot, (…) [de] a fenti összeg egy tanulatlan munkásnak háromnapi keresete, a kolónia zömét pedig ezek képezik. (…) …A mérkőzésen ott leszünk mindannyian és hangosan fogunk jelt adni, és Önök tapasztalni fogják, hogy milyen nagy a magyar kolónia. Ezt sem adják ingyen, de erre már két hónapja spórolunk…”[46]

[Beszélgetés a lelátón – III.]

„Két amerikai drukkerünket itt mutattam be egymásnak az Üllői úton”

Laczkovics József (67), a Fradi-múzeum idegenvezetője

– Hol született?
– Itt, az István Kórházban, evidens tehát, hogy Fradi-szurkoló vagyok. 1949, azaz tizenkét éves korom óta. Nagybátyám volt az, aki először mérkőzésre hozott ki. Nehéz idők jártak, az volt az ÉDOSZ-, a Kinizsi-korszak, csak 1956-tól lettünk újra Ferencváros. De fiatalon ez nem sokat számított nekünk. A játék dominált. Kivált a Stadionban játszott örökrangadók, pláne a kettős rangadók. Csodálatos párharcok zajlottak Dalnoki Jenő és Sándor Csikar között. És sokkal sportszerűbb volt a légkör. Úgy a mérkőzésen, mint a lelátón. A szurkolók egyértelműen a szurkolással voltak elfoglalva…
– Vajon azért, mert a játékosok meg leginkább a játékkal voltak elfoglalva? A világ változott meg, az emberek lettek durvábbak?
– Az emberek lettek durvábbak, ami sajnos világjelenség. Nemhogy sokkal nagyobb volt a sport szeretete: eleve sokkal többen sportoltak. A mai fiatalok teljesen mással töltik az idejüket. S még jó, ha számítógéppel vagy nyelvtanulással.
– Melyik örökrangadó a legemlékezetesebb?
– A szenzációs 1956-os meccs, amikor 6:2-re legyőztük a Vörös Lobogót. Három kiállítás volt…[47] A mostaniak kicsit mások, talán bennem nincs már meg az a tűz, mint régen volt.
– A pálya sem ugyanaz már…
– Hát nem… A régi, fából ácsolt lelátókkal rendelkező stadion fantasztikus hangulatú hely volt egészen az 1960-as évek közepéig. Negyvenezer néző fért ide be; 1947. május 4-én nálunk rendezték az osztrák-magyar meccset, miután a Népstadion akkor még nem létezett. Akkor szakadt le az egyik tribün. Haláleset, hála Istennek, nem történt, egy szurkolónk azonban maradandó sérülést szenvedett. Cipész volt, s itt, a gondnoki lakásban élete végéig ő varrogatta a fűzős labdákat. Maga persze fiatal, nem emlékezhet rá, milyen volt az…
– Még láttam olyat.
– Tudja, mekkorát csípett az, ha belefejelt, vagy mezítláb játszott, rüszttel rúgott és épp a fűzőt találta el? Nos, a hatvanas évek közepétől folyamatosan zárták be a szektorokat, egyiket a másik után, a rangadókat már a Népstadionban játszottuk, s 1974. május 19-én avattuk a mai stadiont. Az itt látható stadionmaketteket Kiss Ernő erdélyi fafaragó készítette a százéves évfordulónkra, fénykép alapján – előtte soha nem járt itt.
– Beszélnek arról, hogy a Ferencváros eléggé komoly szurkolótáborral rendelkezik Erdélyben is.
– Hogyne, sőt: a Felvidéken, Újvidéken, Horvátországban, de még Burgenlandban is. Szlovákiából sokan járnak át – ez főleg akkor volt érezhető, mikor Pinte Attila nálunk játszott, s a szülőfalujából busszal jöttek rendszeresen a szurkolók –, érkeznek Léváról és környékéről. Ami Erdélyt illeti: ha a Fradi Debrecenben vagy Békéscsabán játszik, konkrétan tudjuk, hogy szép számmal átlátogatnak a mérkőzésekre. Vannak, akik rendszeresen megfordulnak itt, a múzeumban. Még mindig nagyon sok idős, még 1956-ban eltávozott szurkolónk az Egyesült Államokból jár fontosabb meccsekre, bár szeptember 11. óta érezhetően csökkent ez a fajta sportturizmus is. De megesett a Fradi-múzeumban, hogy két amerikai drukkerünket – egy San Diegó-it meg egy New Jersey állambelit – itt mutattam be egymásnak az Üllői úton. Az emigrációnak mindig is rengeteget jelentett ez a csapat. Tessék megtekinteni a korabeli helyi magyar sajtó által írottakat.

„Üdvözlünk, Ferencváros, a múltba nyúló nosztalgia bánatos szeretetével, mert bennetek látjuk kis hazánk igazi és méltó képviselőit; bennetek, akik bátran s emelt fővel állhattok ki a világ szeme elé további dicsőséget szerezni a magyar névnek a magyar sport színeiben, mellyel minden kül- és belpolitikai sikert jóval felülmúló eredményt értek el óhazánk és minden gyermekének érdekében” – hangzik a Sao Paulóban szerkesztett, szerdánként és szombatonként megjelent Dél-Amerikai Magyar Újság 1919. július 22-ei száma vezércikkének harmadik bekezdése (s ehhez hasonló hangnemben értekezett a Brazíliai Magyar Újság is, amikor sorait a csapathoz intézte: „Ti vagytok a szomjazóknak az üdítő forrásvíz.”) Az emigráns újságíró nem mulasztotta el, hogy a politikai sikerek felülmúlásának emlegetésével a biztonságos távolból enyhén rúgjon egyet a hazai politikán, amelynek minden sikerét a Fradi diadalai alá rendeli (tegyük hozzá, némi joggal: a Fradi-túrát megelőzően magyar vonatkozásban legutoljára a frankhamisítási botránytól visszhangzott a világ.[48]) A csapat szereplése 1929 nyarától – túlzás nélkül állíthatjuk – világméretű ügy.
A Fradi első nagy aranykorát 1929-től között éli. Politológusok, szociológusok vizsgálódásaira sincs igazán szükség annak kiderítésére, milyen volt az összefüggés a nagy gazdasági világválság, az ország „kisembereinek” hangulata, a sorozatos ferencvárosi diadalok és a bethleni konszolidációt váltó Gömbös-féle nacionalista erőpolitika között. Idehaza rendkívüliek voltak a szociális feszültségek, ami pedig a revíziós törekvéseket illeti – ez az ideológia korra, nemre, társadalmi hovatartozásra tekintet nélkül közmegegyezés tárgyát képezte –, megvalósulásukra reális remény nem mutatkozott.
Gondoljunk bele! Adva van egy kicsiny, vesztes ország, amelynek gazdasága súlyos áldozatok árán, úgy-ahogy talpra áll, s mire magára találna, a Wall Street-et megrázkódtató krach végigsöpör az egész világon. Mindazok, akik egy-két éve úgy találják, hogy helyzetük mintha stabilizálódna, megint teljes bizonytalanságban kénytelenek szemlélni maguk s családjuk jövőjét.
Nem elsősorban a Horthy-korszak „középrétegeiről” beszélünk, sokkal inkább a gazdaságilag és társadalmilag épp a legfontosabb, a legerősebb, ha úgy tetszik, a legtöbb hasznot hajtó rétegekről van szó: a magasan képzett szakmunkásokról, pedagógusokról, kereskedőkről és az ezek munkáját kiszolgáló adminisztrációról, ezen belül is az ereje teljében lévő, húsz és negyven közti, véleményünk szerint nem pontos szóhasználattal kispolgárságnak nevezett rétegről, akik joggal érezhetik igazságtalannak, hogy a válság a legkíméletlenebbül őket érinti. Leginkább állásvesztés formájában. Miután a rezsim szociálisan tökéletesen érzéketlen (az „úri” osztályban még olyan vélemények is nyíltan megfogalmazódnak, hogy a munkanélküli segély kártékony dolog, mert lustaságra szoktatná a munkásságot), mai ésszel szinte felfoghatatlan, miként volt képes a dolgozók tömege átvészelni azokat az éveket.[49]
Azt azonban tökéletesen megérthetjük, miért épp a labdarúgás volt az, amely gyógyírt hozott a mindennapok keserűségére. Marx a vallást jelölte meg mint a nép ópiumát, ám ha ismerte volna a labdarúgást, nyilván papírra vetett volna egy tanulmányt a sportok királyának társadalomkábító hatását illetően. A Monarchia vezetése nem fogta fel ésszel, hogy a népnek kenyér kell és cirkusz; a Horthy-rendszer kenyérből ugyan papírvékony karajjal vetett, de legalább a cirkusz kibontakozását nem gátolta, sőt, igyekezett azt a maga javára kihasználni: a labdarúgás már ebben az időben a mai értelemben vett politikai kérdéssé vált, annak minden kísérőjelenségével – beleszólás, népszerűség-hajhászás, csapatok kisajátítása, illetve betiltása – együtt.

Azok a harmincas évek…

S ezzel főként politikai kérdéssé vált a magyar foci két legjobb csapata, az FTC és az MTK szereplése is – annál is inkább, mert az ország fokozatosan jobbra tolódó „elitje” egyre nagyobb mértékben a zsidóságot okolta a bajokért – azokért is, amelyek már bekövetkeztek, és azokért is, amelyek egyelőre még nem. Trianon után mindenért a zsidóságot, nevesítse pedig a Tanácsköztársaság rémtetteit lehetett vádolni – a gazdasági világválság és annak hatásai már sokkal bonyolultabb, összetettebb problémakörnek bizonyultak, s ha azok magyarázatára valaki vállalkozott, nos, az leginkább valamelyik „körúti zsidó lap” volt, amelynek tisztességes magyar ember egyre kevésbé volt hajlamos hitelt adni.
A felsőház 1928. március 1-jén, nyolc év után törölte el a numerus clausust, Európa első fajüldöző törvényét, amely azt célozta, hogy a „népfajok és nemzetiségek” az országos arányuknak megfelelően juthassanak be a felsőoktatási intézményekbe. Mint tudjuk, az intézkedés nem a mócok vagy a vendek ellen irányult, hanem az állítólagos zsidó túlsúlyt volt hivatva kiegyensúlyozni. 1929. október 24-e – a világgazdasági válság nyitónapja – után hetekkel kirobban a salgótarjáni bányászsztrájk, 1930-ban márciusban többhetes sztrájkot kezd a Ganz-Danubius, mintegy 10-15 ezren ünneplik meg május elsejét a határozott belügyminisztériumi tiltás dacára, s amikor a Népszava felszólítására szeptember elsején százezres tömeg vonul az Andrássy útra, már vér is folyik.
A helyzet odáig fajul, hogy 1931 elején Horthy már a statáriális törvénykezés bevezetését fontolgatja, a relatíve mérsékelt Bethlen kormányfő csak nagy üggyel-bajjal tudja lebeszélni erről a kormányzót. Rendkívüli állapot ugyan nem lesz, ám a sztrájkok, a bankzárlatok, a kisebb-nagyobb üzemek összeomlása, a fizetni nem tudó bérlők kilakoltatása folytatódnak, egymást érik a tüntetések, s a Népszava rendre fehér foltokkal jelenik meg. Bethlen István nem is tud mit kezdeni ezzel a csődtömeggel, 1931. augusztusában lemond, helyére Horthy Károlyi Gyula grófot nevezi ki; ő jó egy év múlva dobja be a törülközőt, hogy azt követően Gömbös Gyula következzen a magyar miniszterelnökök sorában. A debreceni egyetemet még abban az évben be kell zárni egy időre az antiszemita zavargások miatt, hogy a diákok kedélyei lecsillapodjanak.[50]
Nagyon vázlatosan bár, de előttünk áll az a társadalmi-politikai háttér, amelyben a ferencvárosiak nem csupán felemelkednek, de szinte elérhetetlen magasságokba repülnek a bajnokságok megnyerésével, Uruguay legyőzésével, ám mindenekelőtt a politikailag is, gazdaságilag is meglehetősen zűrös 1931-1932. évek bajnokságával, amelyen a Ferencváros a magyar bajnokságban azóta is egyedülálló módon huszonkét meccsből huszonkettőt megnyert – ami százszázalékos teljesítményt jelent. A tabella második helyén ráadásul nem a Hungária, hanem az Újpest végzett; a „libásoknak” be kellett érniük a bronzéremmel – a tetejébe úgy, hogy az idény mindkét örökrangadóját elvesztik – az őszit 2:4-re, a tavaszit 1:5-re… Ez utóbbin a kékek szereznek vezetést, de a Fradi még szünet előtt 1:2-re fordít. Az elterjedt adoma szerint a kétségbeesett Brüll Alfréd az öltözőben arra intette fiait: stílusosan játsszanak akkor is, ha netán 1:5 lesz az FTC javára – és annyi lett… A zöld-fehérek körme alá azért egyetlen, nem is olyan apró szálka szorult: az idényben a Magyar Kupa elhódítása nem sikerült – a trófea a nagy riválisé lett.
A Fradi-szívre ugyan már évtizedek óta hivatkoznak, kiteljesedése azonban mégis erre az aranykorra esik, amikor már külön latin kifejezés is születik a sajátos szurkolói viselkedésre. A furor fradiensis – Fradi-őrjöngés – azt jelentette, hogy a hajrában a drukkerek minden erejüket összeszedve tapsolni, kiabálni kezdtek, buzdították a csapatot, és ez sokszor be is jött.[51] A korábbi „Tempó, Fradi!” kiáltást, amivel a B-közép addig biztatta a csapatot, 1931. október 25-én, az Üllői úton váltja fel a „Hajrá, Fradi!” – és a csapat 5:1-re legyőzi a Vasast. Az akkori őrjöngést azonban össze sem lehet hasonlítani az egyes mai ultracsoportok produkcióival. Voltaképp a megszokottnál hevesebb szurkolást jelentette, és része volt azon sajátos mikrokultúra megnyilvánulásainak, amely a zöld-fehérek körül kialakult. E mikrokultúra érezte egyre jobban a magáénak a Fradi-szívet, s alakított ki a lelátón – jóval a korát megelőzve – olyan magatartási formákat, amelyek később Chilétől Japánig minden futballszerető országban megszokottá váltak. A Fradi-szív diktálta például – akkoriban legalábbis – az érzést: a csapat akkor is a miénk, ha épp vesztésre áll, sőt akkor még inkább azonosulni kell az odalenn – de értünk! – küzdő fiúkkal. Így aztán megható újdonságnak számított, hogy ha az FTC gólt kapott, a válasz nagyon sokszor nem elégedetlen zsongás volt a közönség részéről, hanem azt skandálták: „Nem baj, fiúk!”
Láttuk: az MTK már a húszas évek második felében kísérletet tesz arra, hogy – legalább nevében – magyarosodjék. A részben valóban zsidó – és teljes mértékben zsidónak tartott – csapat magyarrá akar válni. A komoly hányadban zsidó – de más kisebbségeket is felvonultató – Ferencvárost épp úgy nem nevezhetjük magyarnak, mint magát az országot sem, ahol évezreden át akkora népkeveredés zajlott, mint talán a világ egyetlen részén se; és mégis, ez a csapat válik a magyarság szimbólumává – a Fradi-drukker énképének „középpontjában az ’alulról jövő’, ’tisztességes’, ’nem megalkuvó’, ’helyesen gondolkodó’, ’rendes magyar ember’ identifikációs mintája áll; egy olyan minta tehát, amely nem csupán a stadionbeli viselkedés módozatait vezérelheti, hanem a politikai orientációnak is fontos, félig-meddig tudatosított összetevőjévé válhat.”[52]
A Fradi szurkolótáborát már ezelőtt hatvan-hetven évvel is sokan hajlamosak voltak azonosítani a szélsőjobboldallal (főként az akkori hangadók miatt – ámbár a harmincas évek fociimádói, akik mellesleg akár a nyilasokkal is szimpatizáltak, aligha engedtek meg maguknak olyan antiszemita kitöréseket, mint a mai „vonatozók”: a kékre bemázolt liba pályára való bekergetése[53] a legdurvább gorombaságok közé tartozott akkoriban, ezen egy mai MTK-drukker legfeljebb mosolyog egyet). Ez az azonosítás nemcsak a csapattal szemben igaztalan, de még hamis is.[54] A Ferencváros – eredetileg egy fővárosi kerület a sok közül – semmi mást nem tett, mint lefedett egy rendkívül homogén réteget; ebben voltak úriemberek, dzsentrik, ezüstművesek és viceházmesterek, katolikusok, protestánsok és – nota bene – zsidók; ezek közt akadt, aki az Imrédy-féle (1939-ben a legtöbb mandátumot szerzett) Magyar Élet Pártjára szavazott, akadt kisgazda, nyilas, szocdem vagy akár titkos kommunista érzelmű ember is; ennek dacára „a magyar” csapat a Fradi lett.
Megmagyarázhatatlan, ám mégsem annyira abszurd, mint a következő lépcsőfok – józan ésszel ugyanis embert próbáló feladat felfogni, mitől lesz egy klub „keresztény”, márpedig a Ferencvárost keresztény csapatnak is kikiáltották. A sport, mint tudjuk, vallássemleges – a szociológia nagy szerencséjére, hiszen egyébként a koreai vagy a nigériai csapat szellemes játékában, nemzetközi sikereiben a tudomány képviselői a buddhizmus, az iszlám vagy éppen az animizmus hatásait lennének kénytelenek kutatni –, így csak gyaníthatjuk, hogy a korabeli politikai-társadalmi viszonyok között, amikor magyarnak és kereszténynek lenni egyet jelentett azzal, hogy tisztességes emberek vagyunk, a csapat magyarrá és kereszténnyé történt felmagasztosítása sem utalhatott másra, mint arra, hogy a Fradi márpedig nem zsidó, és a szurkolói sem lehetnek azok; a Fradi magyar, a Fradi keresztény, a Fradi színe a zöld és a fehér (semmi szín alatt nem a kék), a Fradinak szíve van, és a Fradi mindig győz.[55] A zsidó MTK-val szemben is. Azzal szemben pláne.
Így valahogy kellett felépülnie a nem túl logikus gondolatsornak, amelyet az élet megannyiszor ékesen cáfolt – legékesebben éppen abban a bizonyos diadalmas 1931/-32-es évadban, amikor a Fradi a bajnokságban ugyan mind a két örökrangadót megnyerte, mi több, az összes meccsét megnyerte – ám a Magyar Kupában mégis a már Hungáriává kikeresztelkedett „zsidócsapat” diadalmaskodott. A következő bajnokságban a zöld-fehérek – az Újpest és a Hungária mögött – csak a harmadik helyen végeznek, és a következő nyolc évadban háromszor az Újpest, kétszer pedig a Hungária áll a dobogó legfelső fokán. A IX. kerületiek szintén háromszor viszik el a bajnokságot, de a másik két ősrivális még ilyenkor is ott liheg a nyakukban: 1931-től 1940-ig csak ez a három csapat végez az élen, kivéve az egy 1933/34-es bajnokságot, amikor az MTK a negyedik helyre csúszik vissza, a bronzérmet pedig a ma már nem létező Bocskai viheti el (lásd táblázatunkat).

Bajnokságok
1. helyezett
2. helyezett
3. helyezett

1932/33

FTC

Újpest

Hungária
1933/34
Újpest
Hungária
FTC
1934/35
FTC
Újpest
Bocskai
1935/36
Újpest
FTC
Hungária
1936/37
Hungária
Újpest
FTC
1937/38
Hungária
FTC
Újpest
1938/39
Újpest
FTC
Hungária
1939/40
FTC
Hungária
Újpest





A harmincas években a hivatalos politika épp oly félreérthetetlenül tolódik jobbra, mint az ország közhangulata. Kereszténynek és magyarnak lenni hovatovább kötelező jellegű jobboldaliságot is jelent, s ez az önmagában logikátlan következtetés ebben az évtizedben ássa be olyan mélyre magát a társadalom tudatába, hogy azt egyesek még hét évtized múltán is képesek egyik-másik választás alkalmával sikerrel meglovagolni. Akkoriban erről még szó nincs: a korabeli szélsőjobboldalt nem divatból kiment írók szalonképtelen, egyszázalékos pártocskája jelképezi, hiszen a legális csoportosulások közül a szociáldemokratákon és a kisgazdákon kívül minden formáció olyan, amely ma alkotmányellenesnek minősülne. A nagypolitika – noha messze áll attól, hogy a fejleményeket a saját kudarcának fogja fel, vagy netán azokból levonja a következtetést – nap, mint nap érzékeli a bajt. És azt is érzékeli, mi az, ami erről eltereli a figyelmet. Ezt a csodás fájdalomcsillapítót Fradinak hívják. A csapat a fél ország számára legalább annyira fontos, mint Trianon revideálása – már csak azért is, mert a csapat hétről hétre kézzelfoghatóan bizonyít, a régi határok visszaállítása viszont légvárépítésnek tűnik. Az úgynevezett nemzeti középosztály a rá jellemző lassúsággal bár, de felfogja, milyen lehetőségek rejlenek a futballban. Azon belül is a Fradiban. Ráeszmélnek, hogy a dél-amerikai túrát követően nemzeti kincs van a birtokukban. Talán olyan is akadt a politikacsinálók között, aki elgondolkodott azon, okos húzás volt-e, amikor az első nagy háború idején futballsztárokat hívtak be katonának.
Ami az MTK fő hátterének tartott zsidóságot illeti, annak igen tekintélyes hányada megpróbálkozik a további asszimilációval – vagyis olyasmit erőltet, amelynek a 19-20. század fordulóján, egy részben liberális nagyhatalom kebelén belül elvileg még csak-csak lett volna valami értelme, ám egy jobbra tolódó országban, amelynek még az úgynevezett liberálisai és magukat angolbarátnak mondó, vagy sokak által annak tartott elemei – Bethlen, Teleki, Horthy – sem mentesek az antiszemitizmustól, vagy éppen nyilvánosan kérkednek azzal, abszurdum. Az ország törvényhozása nem méltányolja a magyarkodást, figyelmen kívül hagyja, hogy a neológ zsidók vallási élete keresztény elemeket próbál majmolni, és fikarcnyit sem érdekli, hogy a „Mózes-hitű magyarok” levesestál nagyságú kokárdákkal demonstrálják nem létező identitásukat a március 15-ei nyilvános szerepléseken.
Ebben az évtizedben számos atrocitás éri a magyar(odni vágyó) zsidókat. A már említett 1932-es debreceni zavargásokat követően Hitler hatalomba kerülése is felbátorítja a hazai szélsőségeseket, és hozzá kell tenni, hogy az új kancellárnál nem csak a magyar nemzetiszocializmus olyan reprezentánsai sietnek tisztelgő látogatást tenni, mint Meskó Zoltán vagy Allandri Rezső, de Berlinben megfordul Bethlen is. A szélsőséges egyetemi fiatalság, amely nem tartja elviselhetőnek, hogy zsidók is tanulnak a felsőoktatásban, 1933 novemberében már nem csak Debrecenben, de Budapesten is munkát ad a rendőrségnek. Mindkét egyetemet bezárják egy hétre. A szélsőjobboldali sajtó uszítása – német mintára – egyre elviselhetetlenebb. 1937-ben nyilas banditák verik össze a szociáldemokraták hűvösvölgyi ünnepségén résztvevőket. Az Anschluss – Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz csatolása – után a náci Németország közvetlen szomszéddá válik, s Darányi miniszterelnök 1938. április 7-én beterjeszti az első zsidótörvény javaslatát, amelyet május 29-én hirdetnek ki végleges formában.
Ez a jogszabály ugyan még semmi szín alatt nem vonatkozott a sportra, de végérvényesen megadta azt az alaphangot, amely az állami szintre emelt fajüldöző politikát az elkövetkező esztendőkben meghatározta. Az elvileg még vallási alapon álló törvénnyel elégedetlen nyilasok december első napján randalíroznak Budapest utcáin, a rendőrség közel háromszázötven embert vesz őrizetbe, közülük ötvenet letartóztatnak. 1939. február 3-án pedig már szabályszerű terrorcselekményt követnek el a Dohány utcai zsinagóga ellen: halálos áldozat ugyan nincs, de a kézigránátok tizenhárom embert megsebesítenek.
Ugyanezen év májusban kihirdetik a – már Teleki Pál miniszterelnökségéhez fűződő – második zsidótörvényt.

[Beszélgetés a lelátón – IV.]

„Ez az, ami valamilyen szinten hatalmat ad az embernek”

Kun Miklós (24), az MTK-sok Kék Frontjának volt oszloposa

– Mióta vagy MTK-drukker, s miért épp az?
– 1986, azaz hétéves korom óta. Az egész úgy indult, hogy 1983-ban mi odaköltöztünk a Hungária körútra, az MTK-pályával szemben lévő lakótelepre, és apukám, mondjuk így, lusta volt kivinni más pályára – ennyi lényegében a kötődés.[56] Közel volt, az ablakunkból pont ráláttam a stadionra, oda mentem ki meccsre. 1986-ból emlékszem egy Budapesti Honvéd elleni mérkőzésre, amikor a Fodor Imi még nálunk játszott, s 4:2-re vertük a Honvédot. Ez az első élményem; akkor megszerettem az MTK-t.
– Mi több, az MTK-szurkolók nagyon szűk, de annál keményebb magjának, a Kék Frontnak lettél az egyik főembere.
– Valamikor az voltam…
– Beszéljünk ezekről az időkről. Mert egy dolog, hogy valaki szurkol egy csapatnak, s más dolog, amikor vezéregyéniséggé növi ki magát a lelátón.
– Elég fiatalon kezdtem kijárni, s az MTK-ra akkoriban nem volt jellemző a tömeges fiatal szurkolótábor. A kilencvenes évek közepén – mielőtt az MTK másodízben kiesett volna az első osztályból[57] – indult a Blue Boys: nyolc-tíz fős, fiatal társaság, amelynek tagjai elkezdtek kicsit másképp szurkolni, az MTK!, MTK! kiabáláson kívül más rigmusokat is belevittek, kicsit hangosabbak voltak, mint az átlag kék-fehér drukker, de lényegében ők is fenn ültek a tribünön.
– Ennek a csoportnak megalakulásakor volt valamilyen külföldi példaképe?
– Nem, akkoriban ilyesmi nem merült fel; mindössze kicsit hevesebbek voltak, épp úgy, mint a mai hatvan éves MTK-drukkerek, akik ez előtt negyven évvel nyilván kicsit hangosabban szurkoltak, mint ma. Ezután 1996-ban, amikor visszakerültünk az első osztályba, akkor történtek olyan változások, amelyek következtében újabb fiatalok csapódtak az MTK-szurkolótáborhoz. Sokuknak semmiféle előzetes kötődése nem volt a csapathoz, egyszerűen csak szimpatikusnak találták a gárdát. Ők voltak azok, akikkel gyakorlatilag elkezdtük azt a fajta szurkolást, amelynek hódolói már nyugati mintára próbáltak meg szervezkedni. Ezt a csoportot neveztük el Blue Frontnak. A Front negyven-ötven főt ölelt fel, nagyobb meccseken többet is. Eljártunk vidékre, ami nagy szó volt, az MTK évtizedekig gyakorlatilag szurkolók nélkül játszott, ha el kellett hagynia Budapestet. Itt már próbálkoztunk azzal, hogy végigénekeljük az összecsapásokat…
– A dalokat is magatok írtátok?
– Ezek eredetileg olasz nóták voltak, s abban az időben elsőként, azt hiszem, leginkább az újpestiek kezdték őket beépíteni a repertoárjukba, mi az ő közvetítésükkel vettük át, majd átírtuk őket. Volt egy-két saját szerzemény, ám az újdonság lényegét nem pusztán a dal származása jelentette, hanem maga az, hogy énekeltünk, próbáltunk más hangulatot teremteni. A zászlóinkat, transzparenseket magunk festettük-varrtuk. Olykor-olykor megengedtünk magunknak egy-egy pirotechnikai eszközt…
– Nem olyan rég a Hungária körúton még egy műanyag üveget sem vihettem magammal az MTK-szektorba, mert a biztonsági őr közölte velem: azt meg lehet tölteni homokkal, és be lehet dobni a pályára. Hogyan tudtatok pirotechnikai eszközöket becsempészni?
– A pirotechnikát mindig teljes mértékig titokban kellett bevinni. Nagyon ritkán került rá sor, és ami minket illet, a mi részünkről nem is igazán számítottak ilyesmire. A meggyújtásakor is nagyon vigyázni kellett mindenre. Komolyabb füstbombás akcióra egyre emlékszem, amikor a Croatia Zagrebbel játszottunk, és komoly felháborodást is okoztunk…
– A klubnál?
– Annál is. S amikor már kicsit komolyabb táborunk volt, úgy 1998-1999 környékén lehetett az, amikor az In-Kal Security néhai igazgatója, Lasz Gyuri – Isten nyugosztalja – behívott magához engem, illetve két másik embert, akik ennek a tábornak valamilyen szinten ugyancsak hangadói voltak. Leült velünk beszélgetni, elmondta: ez és ez az In-Kal kérése – ezzel szemben ők akceptálják a mi igényeinket, amennyiben mi zászlótartó rudat, dobot, egyéb szurkolási segédeszközt szeretnénk bevinni a lelátóra. Végül is hosszú időre nagyon jó kapcsolatot tudtunk kiépíteni az In-Kallal, legfeljebb egy-két kisebb összetűzésre került sor, amiről mi is tehettünk. Amikor sok ember van, nagyobb a bátorság is.
– Az emberek jobban „odaállnak”?
– Nem is az, hogy „odaállnak”, az In-Kal-osoknak soha nem „álltunk oda”; ez abszolút hülyeség lett volna. Inkább az ellentábor felé viselkedtünk úgy, hogy az már senkinek nem tetszett, a mi biztonsági embereinknek sem. De a jó nexus végig megmaradt, vidékre is rendszeresen ők kísértek minket, szükség is volt rá, hogy velünk legyenek.
– Mit szólt az FTC, amikor hírét vették, hogy létrejött a Kék Front? Végül is csak történt az MTK-nál valami, amire a megelőző nyolcvanöt évben nem volt példa.
– Gúnyos mosoly volt a reakció.[58]
– Ennyi?
– Szerintem semmi több. Nagyon sok fradista ismerősünk van – ízig-vérig ferencvárosi szurkolók, akikkel mi nagyon jó kapcsolatot ápolunk, és tulajdonképpen ők is tudták, hogy ez hozzájuk képest semmi komoly. A Blue Front a Ferencváros sok szurkolói csoportja közül legfeljebb eggyel vehette fel a versenyt. Nem mondom, hogy örültek neki, úgy fogták fel: na, nekik is van, ezek is elkezdték, gyerekek még, kicsik, velünk úgyse fognak soha versenyre kelni. Nem igazán vettek minket komolyan, mint hogy az ő szemszögükből soha nem is voltunk komolyak. De mindenképpen ultrák próbáltunk lenni. Azt a fajta olaszos vonalat akartuk követni, hogy rengeteg a zászló, a transzparens, a konfetti, az éneklés.
– A magyar köztudatban ezzel szemben az egész ultra-dolog összekapcsolódik a botrányokkal, a verekedésekkel. Ti kerestétek a bajt, vagy úgy gondoltátok, ehhez kevesek vagytok?
– Természetes, hogy egy nagyobb táborral – Ferencváros, Újpest – szemben soha nem vettük fel a harcot, nem is volt rá szükség; minket igazság szerint a hasonló méretű, vagy nálunk nem sokkal nagyobb társaságok szerettek volna megregulázni. Akadt jó néhány konfliktusunk, komolyabb konkrétan a Váccal; egy idegenbeli mérkőzésen elég gyenge volt a biztosítás, így aztán az ottani ultrák megtaláltak minket. Átszivárogtak hozzánk; nálunk akkoriban még a legidősebbek is csak tizennyolc-húsz évesek voltak. A második félidőben mi mentünk át a másik oldalra, nem miattuk, hanem mert arrafelé támadott az MTK; feltámadt a népharag, sokan voltak, mi kevesen, és nagy méregbe gurultak, mondjuk így.
– Jobbnak láttátok kivonulni.
– Pontosabban az MTK vezetősége szólt ránk, hogy jöjjünk ki onnét, ha jót akarunk. Jött néhány rendőr, ők is mondták; aztán elcsattant egy pofon, amitől kezdve mi a váciakkal nem voltunk igazán jóban – s ez, amíg a Vác az NBI-ben volt, minden meccsen történt valami. Velük szemben érezhetően fölénybe kerültünk, nem is azért, mert mi voltunk a fiatalabbak, hanem jobb volt a fellépésünk, és jó néhányszor sikerült borsot törnünk az orruk alá. Volt, amikor a transzparensüket vettük birtokba – ebből is balhé lett, amikor az MTK-táborban kiraktuk fordítva. Én mehettem a rendőrségre, a többieknek az In-Kallal volt egy kis problémájuk, egy embert megvertek, de nem nagyon. És az is megtörtént, bár ma már kissé hülyén hangzik, hogy megbeszéltük a váciakkal: tízen-tízen találkozunk valahol egy bunyóra. Hogy a korábbi kérdésedre válaszoljak, mégis azt mondom, nem a bajt kerestük mi, hanem fiatalok voltunk…
– Van ennek egy varázsa?
– Ahogy mondod.
– Tudnál arról beszélni, mindez mit szabadít fel az emberekben? Erről valahogy nem hallani.
– Asszem, ez már igazán pszichológia…
– Nem baj…
– Abszolút nem vagyok az erőszak híve. Azt végképp nem szeretem, amikor nagyobb tömeg egy kisebb létszámú csoporttal szemben lép fel. Távol áll tőlem mindez. Érdekes dolog azonban, amikor az ember megy egy tömeggel. Még abban az esetben is érdekes, amikor az a „tömeg” tíz- vagy húszfős. Ha ezer emberből áll, akkor aztán pláne. És érzi azt, hogy ha nagy tömeg van mögötte, hatalom van a kezében. Minden egyes embernek, aki megy, hatalom van a kezében. Furcsa érzés ez, amely sorozatos előfordulás esetén megrészegít…
– A tömegből meríti ilyenkor a résztvevő ezt a hatalomittas érzést?
– Azt hiszem, ehhez mindenképpen az kell: olyan emberek álljanak melletted, mögötted, körülötted, akikről tudod, ha valami történik, nem fognak meghátrálni. Ez az, ami valamilyen szinten hatalmat ad az embernek. Furcsa dolog ez; én leginkább akkor éltem át, amikor magyar-román válogatott meccsen mentünk a huligánokkal, meneteltem az élen, s ott, az élen személy szerint azt éreztem: mi az Istent keresek itt – mert valahol távol áll tőlem ez az egész –, ugyanakkor azonban az is ott volt a fejemben: most bármit megtehetek. Ott van tíz rendőr – de itt vagyunk háromszázan. Ott van egy román busz… nem tudnak ellenünk mit tenni. És ez sokakat megrészegít. Visszatérve az ultra-balhékra: ehhez képest az pajkos csínytevés, hogy itt vagyunk mi tízen, ott vagytok ti tízen, aztán legyen már köztünk valami. Ilyen alkalmakkor voltaképpeni összecsapásra nem nagyon került sor. Aki el mert indulni, az győzött is. És ez elég hamar eldőlt. Nem csattantak nagyobb pofonok, nem volt ökölharc, kések meg baseball-ütők aztán végképp nem kerültek elő. Ilyenkor a fellépés a lényeg, mert előfordulhat, hogy ötven vagy száz ember ijed meg tíz ember fellépésétől. Ez aztán évekig nagyon jó téma az emberek közt, amikor beülünk egy kocsmába: „Emlékeztek, amikor Vácott fölmásztunk a kerítésre, benn volt vagy száz váci szurkoló, és hogy beszartak?” Ennyi, lényegében. Nem volt nekünk soha célunk, hogy erőszakosak legyünk, ezt az hozta ki belőlünk, hogy ők vették maguknak a bátorságot, bár nagyon kevesen voltak, ezzel szemben nagyon primitívek: elkezdtek zsidózni…
– Melyik táborról beszélünk?
– Konkrétan a Vácról, de említhettem volna szinte bármelyiket. Még azt mondhatom: volt olyan örökrangadó, hogy a Fradi-drukkerektől nem hallottam ilyet. Vidéken sokkal könnyebben zsidóznak, cigányoznak vagy akár négereznek, mint Pesten. És akkortájt ez fokozottan érvényes volt, messze járt még az az idő, amikor szankcionálták az ilyesmit. Nem mintha ma nagyon megtennék. Úgy éreztük: ők ne vegyék maguknak a bátorságot az ilyesmihez. Ezt nekünk közölnünk kell velük; mármost, az ilyen intellektusú emberekkel nehéz ezt úgy közölni, ha nem adsz kellő súlyt a mondandódnak.
– Tehát a zászló vagy transzparens elrablása kvázi retorzió a csapatot vagy a nézőket ért rasszista sértegetésért?
– Vácott több dolog jött össze. Ha nem mocskoszsidóznak, ha nem csattan el az a pofon, ha nem halljuk meg azt, hogy két MTK-s srácot bőrfejűek összevertek a vasútállomáson, akkor nem történik semmi.
– Mindvégig múlt időben beszélgettünk a Blue Frontról. A magad nevében?
– Azoknak a nevében beszéltem múlt időben, akiknek az ottléte, a szurkolása ezt a fajta MTK-„aranykort” – biztos fogsz rá valami jobb kifejezést találni – jellemezte. Azt az időszakot, amikor visszakerültünk az első osztályba, ötödik helyezésünk lett, majd bajnokságot nyertünk. Máig élő emlék bennem: egy tizennégy meccses veretlenségi széria után a DVSC-től kaptunk ki 1:0-ra az Erős Karcsi góljával, és körülbelül kétszázan voltunk fiatalok, akik így szurkoltunk. Bajnokavatón voltunk már ennyien, de normál meccsen nem. Hatalmas szurkolást csináltunk. Külföldre is a csapattal mentünk. Volt, hogy a Fradi-pályára menet két BKV-s csuklós busz teli volt velünk. Ilyesmi se előtte, se utána nem történt.
– Azóta megváltozott a világ?
– Maga a magyar futball még az akkori mélységeknél is mélyebbre süllyedt. Mi felnőttünk; már nem az van bennünk, hogy hétvégén az első a meccs; vannak, akik családot alapítottak; sokan dolgoznak, így kénytelen-kelletlen leszoknak a játékaikról. Kimenni még csak kimegyünk manapság is, de rengetegen morzsolódtak le az akkori brigádból. A kezdeti lendület nincs sehol. Ha visszaemlékezünk, az MTK nem is olyan rég 2800-3000 fős nézőszámokat is produkált, mikor a Ferencvárosra kimentek 10-12 ezren, Újpestre hatezren. Ami most van, az… arra nem is találok szavakat.
– Tehát a magyar labdarúgás csődje az, ami miatt nincs igazi ultraszurkolás nálatok.
– Igen, de hozzá kell tennem: az MTK-vezetéssel sem olyan jó a viszony. Minket annak idején abszolút nem érdekelt, Várszegi úr van-e vagy valaki más. Mi az MTK Baráti Körétől nagy segítséget kaptunk, ugyanezt a klubvezetéstől már csak szavakban. A szakvezetés dilettáns módon viselkedik a közönséggel szemben, egészen onnantól kezdve, hogy képtelenek arra, hogy a székeket letöröljék. Pedig ez lenne a minimum, ha már az ember kifizet 700 vagy 1800 forintot.
– Amikor Várszegi Gábor megvette az FTC-t, közismert, milyen reakciók voltak akár a Fradi-tábor oldaláról, akár politikai oldalról. Az is emlékezetes, milyen volt az Újpest reakciója. Eléggé elsikkadt azonban, mit gondolnak az MTK-drukkerek. Hogy éreztétek magatokat?
– Dermedten.
– Mert?
– Az MTK vezetése, mióta Várszegi úr a tulajdonos, nagyon zárt közeg. Millió csatornán, legalább ennyi formában jöttek az információk, a pletykák és a rémhírek vegyest, kezdve azzal, hogy a csapatot el fogja adni, odáig, hogy egy pályán szereplünk a Ferencvárossal vagy fuzionálunk az Újpesttel… De azon dermedtünk le: milyen bajnokság az, ahol az első meg a második helyezett tulajdonosa ugyanaz az ember? Hogy nézne ki, ha Berlusconi a Milan mellé megvenné a Rómát is? Bőven merültek fel bennünk kérdések, amikor ezt hivatalosan is bejelentették, meg kell mondjam.
– Ezek szerint hajszálra ugyanazt mondtátok, mint amit a fradisták.
– Természetesen. Pontosan ugyanazt mondtuk, csak nekik, mivel ők többen vannak, jóval erősebben hallatszott a hangjuk is. Mi sem örültünk, ott volt bennünk a kétség, bár mi azért vigasztalhattuk magunkat: a Várszegi úr végül is annyi mindent tett már az MTK-ért, biztosan nem fogja elfelejteni a csapatot. Azok, akiknek volt a tulajdonoshoz bejárásuk, közölték is vele, mekkora riadalmat keltett, de hát Várszegi úr eléggé önfejű ember. Bele is bukott rendesen ebbe a vállalkozásába a Fradival. Anyagilag nem tudom ugyan, hogy szállt ki, de erkölcsileg mindenképpen besározódott. A fák csak nem nőttek az égig. Szerencsére. Mert a szurkolótábor hosszabb távon mindkét oldalon csökkent volna. Hogy a bajnokság tisztaságáról ne is beszéljek. Hiszen ha a Ferencváros jut ki külföldre, őt elkíséri tíz-tizenötezer ember, az MTK-t három-ötezer ember – és azt mi is ki tudtuk számítani, hogy ha valakinek üzlet a Bajnokok Ligája, akkor az a Ferencvárosnak üzlet. Ott tesznek meg mindent, ott erősítenek, oda tömik a pénzt…
– De ezek a félelmek végül is nem igazolódtak be.
– Csakugyan nem, de nem is igazán volt idő arra, hogy a Várszegi úr megfelelően kiépítse a dolgokat.
– Örökrangadó még az örökrangadó?
– Mindig is az lesz.
– Ennek mi az oka?
– Az, hogy a két csapat a magyar labdarúgás időszámításától kezdve egyfolytában vetélkedik egymással, s bár a fradisták számára egy MTK-meccs ma már nem ér fel egy Újpest elleni mérkőzéssel – hiszen ők is ősi ellenség –, de azt azért ők is tudják, mit jelent az FTC-MTK.
– Szerinted egy mai tinédzsernek mond valamit, ami a múlt század tízes, húszas vagy harmincas éveiben történt?
– Valószínűleg semmit, ez már csak beidegződés. A mai tizenévesnek az mond valamit, hogy az MTK a Fradival mindig is a bajnoki címért vagy a nemzetközi versenyben való indulásért küzd – még akkor is, ha ez évtizedekig nem így volt; mióta az MTK visszakerült az első osztályba, folyamatosan számolniuk kell egymással, mind a két csapat élcsapat.

Az álamatőrizmus megszüntetése és a professzionális bajnokság bevezetése javarészt dr. Fodor Henriknek, az MTK labdarúgó szakosztálya igazgatójának volt köszönhető. A változás tiszta vizet öntött a pohárba, hiszen a magyar labdarúgókat – akik másfél évtizede a világ élvonalába tartoztak – természetesen nem lehetett amatőröknek nevezni. Profik voltak a javából. Így az 1926. július 14-én létrejött profi liga voltaképp a fennálló helyzetet szentesítette. A korábbi tizenkét csapat helyett nyolc együttest jelöltek az első osztályba, majd augusztus elsején a Szombathelyi Sabaria és a Szegedi Bástya befogadásával a liga tíz résztvevősre bővült. A játékosok bődületes összegeket ugyan nem kerestek – olyan horribilis honoráriumokról pedig, amiket ma kapnak a semmiért, elképzelni sem lehetett –, a tisztes megélhetéshez azonban mindenképp elegendő volt a minimum 180, de legfeljebb 380 pengős havi bér.

„Legnemesebb ellenfelünknek…”

A profi rendszerben tizennégy bajnokságban szerepelhetett a Hungária. Ebből csak hármat tudott megnyerni, négyszer végzett a második helyen, hatszor a harmadikon, és az 1933/34-es idényben – huszonöt év után először – egy negyedik helyezés is becsúszott. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a másfél évtized nem a „libásoké”. Vége volt a nyolc-tízpontos előnyöknek is, a mezőny jóval kiegyenlítettebbé vált, az 1928/29-es kiírást csak egy ponttal nyerték a kékek. 1935/36-ban azonban újra feltámadni látszottak a kék-fehérek: ebben az idényben – amikortól a ligát a korszellemnek megfelelően Nemzeti Bajnokságnak kezdték nevezni, egyszersmind a profik mellett a legjobb amatőrök is indulhattak, és tizennégyre bővítették a résztvevő csapatok számát – veretlenül, ötpontos előnnyel végez a gárda az élen, gólarányuk 87:21… (a Fradit mind a kétszer 3:2-re verik). A feltámadást sokan a korábbi kitűnő játékosnak, Schaffer Alfrédnak tulajdonítják, aki 1935-ben váltotta fel Senkey Imrét a kispadon. A következő bajnokság – még egyszer – az övék: ez volt egyértelműen a második MTK-aranycsapat, amelyből jó néhány nevet jegyeztek nemzetközi szinten is: Szabó – Mándi,[59] Bíró – Sebes (Gusztáv, a későbbi szövetségi kapitány) – Turay, Dudás – Sas, Müller, Cseh II, Kardos, Titkos (örökrangadók: 3:0 és 3:3).
Ha valaki abban az időben azt jósolja: a csapat legközelebb tizenöt év múlva nyer bajnokságot, de akkor már Bástyának fogják hívni, őrültnek nézték volna. Pedig a harmincas évek közepén érezni lehetett az új idők új szeleit. A második kék-fehér aranycsapatból nem kevesebb, mint heten voltak ott az 1938-as párizsi Mundiálon, ahol a világbajnoki döntőig menetelt a csapat, majd az akkori idők legjobb válogatottjától, az olasztól kapott ki. Két évvel korábban, az 1936-os berlini olimpián viszont nem lehet ott a zsidó Mándi, sem pedig a világ az idő szerint legkitűnőbb jobbszélsője, a szintén zsidó Sas Ferenc.
Ha vízválasztót kell megjelölnünk az ország politikai berendezkedésének történetében, egyértelműen 1938. május 29-ét választjuk. Igaz, hogy az ország fokozatos szélsőjobboldali eltolódása egy folyamat következménye; az is igaz, hogy rasszista törvényt korábban is hoztak már, mégis az úgynevezett első zsidótörvénnyel számolt le a magyar politikai elit végképp a demokrácia azon zárványaival, amelyek az előzőleg eltelt tizennyolc, operett-elemekkel és sok tragédiával tarkított, ideológiai alapjának egyfelől a terület-visszaszerzés délibábját, másfelől a zsidógyűlöletet megfogalmazó, félfeudális-pszeudonáci rendszerben amúgy sem osztottak vagy szoroztak különösebben. A magyarországi jelenséget előidézők képtelenek voltak arra, hogy a náci Németországban vagy a fasiszta Olaszországban átmenetileg jelentkező pozitív folyamatokból – mint a munkanélküliség megszüntetése, a lakásínség enyhítése, a tömeges szociális juttatások bevezetése, a dolgozók szervezett üdültetése – bármit is jelentősebb mértékben meghonosítsanak, a negatívumok másolása azonban jóval gördülékenyebben ment. Már az első zsidótörvény gondoskodott arról, hogy a zsidó sportolók ne szervezkedhessenek, rá egy évre pedig konkrét intézkedéseket hoztak a zsidónak minősített sportvezetők leváltására. 1938. áprilisában 1:0-ra kap ki a Hungária az Üllőin. Sárosi doktor a hatodik percben talál be, a kékek kilencvennégy percig hiába rohamoznak – Dudás a 73. percben még tizenegyest is vét.
Az 1938. május 29-én életbe lépett 15. törvénycikk, amelyben kimondták a zsidó hitfelekezethez tartozó sportolók szervezkedésének korlátozását. Az 1939. évi 14. törvénycikk értelmében intézkedéseket foganatosítottak a zsidó sportvezetők leváltására. Az 1939/40-es évad jó időre az utolsó lett az MTK történetében. Ezt a bajnokságot kis híján megnyerték. Az utolsó előtti fordulóban az Újpest ellen játszottak, és a pályán olyasvalami játszódott le, ami kísértetiesen emlékeztetett arra, ami a Fradival Montevideóban történt jó tíz évvel korábban. A kékek félidőben 3:0-ra vezettek, amikor a bíró előbb megadta a vb-ezüstérmes Zsengellér egyértelmű lesgólját, majd nem vette figyelembe, hogy az újpesti kitűnőség két méterrel az alapvonalon túlról beadott labdájából született gól. A Hungária együttese nem roppant össze, de az Újpestnek végül sikerült kiegyenlítenie egy harmadik – szabályos – góllal. A botrányos játékvezetés minden bizonnyal politikai háttérrel bírt – a Fradit mindenesetre bajnoksághoz juttatta, hisz ugyanabban a fordulóban a zöldek egy ellenében hetet rámoltak be a Taxisok együttesének.[60] Tizenkilenc győzelemmel, egy döntetlennel, hat vereséggel lett a Ferencváros az első, tizenhét győzelemmel, öt döntetlennel és hét vereséggel a Hungária a második; a pontszám mindkét csapatnál 39, így döntött a gólarány: 77:31 a Fradinál, 66:32 a Hungáriánál.
A második világháború előtti utolsó örökrangadók a következőképp alakulnak: az 1938/39-es évadban Hungária-FTC 3:0 az Üllői úton, a visszavágón a Fradi 1:0-ra győz; 1939/40-ben megint csak 3:0-s kék-fehér diadal az FTC otthonában, a Hungária körúton viszont 2:0-ra nyer a Ferencváros. Rövidesen nyílt terror tombolt a Hungária ellen. A második zsidótörvény, amely 1939-ben lépett érvénybe, elsődlegesen a Brüll-Preiszman-Fodor triumvirátusra vonatkozott, akik az utolsó bajnokságot követő, 1940. június 26-án megtartott, keserű hangulatú klubértekezleten úgy döntöttek: miután mást úgyse tehetnek, a csapat érdekében visszavonulnak. A játékosok és más érintettek azonban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy elnökük és munkatársaik nélkül nem csinálják tovább. A Hungária FC kimondta teljes feloszlatását. Voltak játékosok, akiknek sikerült átigazolniuk az „árja” klubokhoz. Vidor és Bíró újpestiek lettek, Dudás és Szabó a Csepel színeiben kergette tovább a bőrt, Szabó III. a Beszkártba került, Turay a WMKA-hoz szerződött, Béky az Elektromosba, Kardos a Törekvésbe, míg Sebes Gusztáv Szegeden lett edző. Titkos a Vasasba ment, és ide került a későbbi emblematikus angyalföldi, a Hungária szétverésekor még csak tizennyolc esztendős Illovszky Rudolf is. A volt Hungária-vezetőség arra kérte a szurkolókat, hogy ezen túl a Vasast támogassák.
A profi labdarúgó szakosztály tehát megszűnt, de az egyesület még létezett. Voltak, akik hittek abban, hogy a hatalom beéri ennyivel, Brüll Alfréd azonban rosszabbtól tartott, és így Svájcba emigrált. Az MLSZ – kifogásolva, hogy a továbbra is MTK néven jegyzett amatőrcsapatnál egy Jan Burko nevű lengyel zsidó menekült játszik – felfüggesztette az MTK játékjogát, majd a Hungária körúti létesítményt a Magyar Országos Véderő Egylet elnevezésű náci szervezet kezére játszották. Mindezen lépések ellen úgy a Fradi, mint az Újpest vezetősége tiltakozott – teljesen eredménytelenül.
Nem volt többé MTK. És sokan úgy hitték, soha nem is lesz. 1942-43 szilveszter éjszakáján a Fradi klubházában együtt szilveszterezők mindazonáltal felhívták a nagy rivális szintén közösen ünneplő vezetőit, játékosait. A köszöntő így szólt: „Legnemesebb ellenfelünknek boldog új évet kívánunk.”[61]
1941. május 11-én a Fradi Szolnokon 4:2-re verte a házigazdát. A helyiek kétszer is egyenlítettek, de a végére nem bírtak a legjobb magyar csapattal. Kék-fehérben játszott a Szolnok, s egyik szurkolója meg is jegyezte: milyen jó, hogy az örökrangadó a Tisza partjára költözött…[62]
A politika ezekben az években már kőkeményen beleszól a futballba – de korántsem olyan ostoba, mint amilyennek az első világháború idején mutatkozott. Óvakodik például attól, hogy behívót küldjön az Újpest vagy a Csepel kulcsjátékosainak, de ha mégis megteszi, akkor írnokot vagy betegápolót csinál belőlük. Ami a Fradit illeti: minél jobbra tolódott a rendszer, annál kedvesebbek lettek a zöld-fehér színek, de a csapat – miután túl széles a társadalmi bázisa – mégsem válhat egyértelműen a rendszer kegyeltjévé: „A második világháború idején e szerep inkább az ország árjásított hadiipari centrumaihoz közel álló csapatokra, a Weiss Manfréd Művek révén fönntartott Csepelre, továbbá a Gamma Művek által támogatott Újpestre és Gammára hárul.”[63] Így egyre bundagyanúsabbak az első osztályú bajnokságok, ahová a nagy semmiből, csodák csodájára, hirtelen felkerülnek a visszacsatolt területek nyilvánvalóan a hatalom által futtatott csapatai. Az 1941/42-es idényben az addigi tizennégy helyett tizenhat együttes kap helyet az NBI-ben, köztük a Nagyvárad, az Újvidék és a Kolozsvár. Egyúttal felértékelődik a vidék: ha az Újpestet budapesti csapatnak vesszük is, a tizenhat csapatból nyolc vidéki – holott tíz évvel azelőtt a főváros-vidék arány 80-20 százalék körül járt.[64] Miután az addigi legeredményesebb csapatot kigolyózták, 1940/41-ben a Szegednek, rá egy évre a Szolnoknak sikerül beférni a harmadik helyre, 1942/43-ban a Nagyvárad a második, az utolsó háborús idényben, 1944-ben pedig az első helyen végez, míg a bronzérmet a Kolozsvár kapja. Egyértelmű, hogy ideológiai okokból tolják e csapatokat a dobogóra, amiképp az sem lehetett véletlen, hogy a Vasas épp csak megkapaszkodott az első osztályban.
A Ferencvárosnak – amelynek vezetősége egyébként szintén nem tudta elkerülni, hogy árjásítsák – a nyilas érában olyan megtiszteltetés jut osztályrészül, amelyről valószínűleg lemondott volna a szakvezetés és a játékosgárda egyaránt. A szerencsére nem túl hosszan országló, de annál vérgőzösebb rezsim cégéres zsidófalója, Jaross Andor az FTC elnökévé nevezi ki magát. Jarosst teljesen megérdemelten halálra ítélik 1945 után, s az ítéletet végre is hajtják: az államtitkár ugyanis nyilas belügyminiszterként a deportálások megszervezésében jár élen.
A foci azonban valóban a végsőkig kitartott! A nyilas puccs utáni első mérkőzés – az Újpest ellen – légiriadó miatt 1:1-es állásnál félbeszakadt. Az ismétlést karácsony első napjára írták ki az FTC otthonába, a csapatok ki is mentek, viszonylag szép számmal voltak jelen a nézők is – ám a meccset végül is nem merték elkezdeni: az oroszok épp a Budapest körüli ostromgyűrűt fonták a külső Üllői útnál, s az másnap be is zárult a főváros körül.
Jaross rövid elnökösködése azonban nagyon rosszat tett a klubnak: évtizedekig senki nem mosta le róluk a nácizmussal való kokettálást. Holott a vád teljesen abszurd – a Fradi épp úgy soha nem volt náci, mint ahogyan keresztény sem. Csakhogy a nyilasrendszer bukásával egy másik totális diktatúra következett, amely soha nem bocsátja meg a ferencvárosiaknak az erőltetett házasságot.

1945-1956

A két csapat viszonya – az egymással való szembenállás – érdekes módon átvészelte a hardcore kommunizmus legvéresebb esztendeit is, pedig fordult a kocka: bizonyos mértékig az MTK lett a rendszer kegyence, a Fradi meg az utált csapat. De milyen érdekes a sors: a kommunista diktatúra teljes mértékben nem merte betiltani a Fradit, még azokban az években sem, amikor gyakorlatilag bármit büntetlenül megtehetett ebben az országban; és miként a fasizálódó Horthy-rendszer nem merte nyíltan és gátlástalanul magáévá tenni a Ferencvárost, sokáig a Rákosi-rendszer is habozott, tulajdonképpen mitévő legyen a kék-fehérekkel.
1945-ben, az ország szovjet megszállása utáni hónapokban azonban még sok minden lehetségesnek tűnt. A foci társadalmi fontosságát nem vitatta senki. 1945-ben értelemszerűen nem rendeztek normál bajnokságot, nyári tornát azonban igen. A háború utáni első – amúgy rendkívül unalmas és alacsony színvonalú – örökrangadót az Üllői úton 1:0-ra nyerte az újjászerveződő MTK, amely a visszavágón sima 4:0-ra kapott ki. Ezen a tornán kívül 1945-46 fordulóján huszonnyolc csapatot indítottak, a felét az úgynevezett Nyugati, a másik felét a Keleti Csoportba osztották, a két csoport mezőnye először oda-vissza játszott egymással, majd az első kétszer öt helyezett körmérkőzéseken döntötte el a tíz hely sorsát. Mind a két örökrangadót a Zöld Sasok nyerték ebben a furcsa bajnokságban.
Az 1946/47-es idény teljes gőzzel beindult, az NBI-et azonban alaposan felforgatta a történelem. A tizenhat együttes közé (ötödiknek) újra visszakerült az MTK; az FTC (negyedikként) megelőzi. Az élen az Újpest végzett, a második helyre a dobogóra korábban csak egyetlen alkalommal[65] felkerült Kispest lehetett büszke, míg a harmadik helyezett – naná, hogy a szociáldemokrácia fellegvárának számító Vasas lett: a kommunistáknak akkor még nem volt futballcsapatuk. A vidék aránya ötven százalék, az utolsó helyen bizonyos Testvériség végez, az utolsó előttin pedig a teljesen valószínűtlen elnevezésű Pereces (amellyel a Fradinak furcsa afférja volt: 1947 áprilisában a Pereces 3:0-ra vezetett. A harmadik gólt fejelő Kertesi a lendülettől a kapuba zuhant, eltörte a kapufát, miután a bíró lefújta a meccset. Az MLSZ előbb újra játszatta a két csapatot – az eredmény gól nélküli döntetlen lett), majd mégis az első eredményt fogadta el.
Egy évvel később a Csepel és a Vasas végez az élen, majd 1948/49-ben, hosszú időre utoljára, helyreállni látszik a világ rendje: első a Fradi, második az MTK. 1949/50-től aztán – égszakadás, földindulás.

Textiles, Bástya, Vörös Lobogó

Ha végignézzük a magyar futball eddig felvázolt évtizedeit, azt látjuk, hogy a politika mind jobban érdeklődik a labdarúgás iránt, majd szélsőséges – világháborús – helyzetben akár odáig is képes eljutni, hogy tevőlegesen részt vegyen az eredmények kialakításában, magyarán: a sportágon kőkeményen erőszakot tegyen. A moszkvai akaratot képviselő bábrendszer presztízst csinált abból, hogy a futballt a maga képére formálja, s természetesen megteremtette a „saját” csapatát. Megteremtette, mondottuk: a Fradi természetszerűen nem felelhetett meg az élcsapatról alkotott feltételrendszernek, s nagy baj volt az MTK-val is: a bélyeg, amelyet az 1940-es betiltás immár örökérvényűen a csapatra ütött. Ehhez járult, hogy maga Brüll Alfréd a holokauszt áldozata lett: 1943-ban egy téves információnak köszönhetően az üldöztetés megszűntét feltételezte, s hazatért Svájcból, a biztos halálba.[66] Márpedig köztudott volt már akkor is, hogy az új rendszer első számú vezetői és végrehajtói – Rákosi, Farkas, Gerő, Révai, Péter Gábor – egytől-egyig zsidók.
Első ránézésre kézenfekvőnek tűnt, hogy a Vasas legyen az új rendszer kegyeltje, amint azt Kádár János, a kommunisták egyik oszloposa – a felső szintű döntéshozók közt az egyetlen nem zsidó – maga is favorizálta. A Vasashoz azonban akkor még a szociáldemokrácia képzete társult – egy olyan eszme, amellyel a kommunisták mindenképpen le akartak számolni; az emberekben pedig még élénken élt, hogy a Hungária betiltása után a zsidó szurkolók egy része ehhez a csapathoz pártolt. Így hát az angyalföldi csapat kénytelen kiböjtölni az 1957-es csonka bajnokság megnyeréséig, majd a hatvanas években, a kádári konszolidációval együtt az ő ideje is eljön: akkor négyszer is bajnokságot nyer egy valóban kitűnő együttes.[67] Az „ötvenes években” azonban a piros-kékek, bár ott lavíroznak az élboly táján, dobogóig nem jutnak el, a legtöbbször negyedikek. Munkás-együttesnek kínálkozhatott volna a Csepel – velük azonban még nagyobb baj volt, hogy a nyilasok és a magyar szélsőjobboldal, akik a hadiipari munkásság köreiben mindenáron népszerűségre kívántak szert tenni, a háborús években nyíltan kiálltak a csapat mellett.
A szupercsapat ezekben az években mindenképpen a Budapesti Honvéd; az 1947-ben másodikként végzett Kispest, úgy is, mint Farkas Mihály, a nagyhatalmú hadügyminiszter magánegyüttese, amely hét-nyolc játékost ad a válogatottnak – annak a bizonyos nemzeti tizenegynek, amelyet aztán tátott szájjal figyel az egész világ. A pénz nem számít, a Honvéd mindent megkap, játékosokat is, ha kell – így a világ legerősebb klubjává válik, mert a rendszer, avatkozzon be magába a labdarúgásba bármilyen durva kézzel, attól azért óvakodik, hogy szakmai kérdéseket ideológiai alapról döntsön el. Következésképp azokból lesznek első vonalbeli futballisták, akik valóban rendkívül technikás, jó játékosok – azok az emberek, akiknek híréből napjaink tilitoli-dagonyájává züllött magyar labdarúgása a mai napig élni próbál. A Honvéd teljes mértékben meghálálja a belé fektetett pénzt és bizalmat: nem csak az Aranycsapat gerince, de az ötvenes években ötször nyer bajnokságot. Színeit a korábbi piros-feketéről – nehogy valaki a feketeingesekre asszociáljon még véletlenül – piros-fehérre cserélik.
Ami a színeket illeti, a rezsim nem túl fantáziadús. 1950-re a Textilipari Dolgozók Szakszervezete hatáskörébe rendeli az MTK-t, amelyből Textilest csinál. Szarva közt a tőgyét? Vagy ördögi irónia? A kék-fehér szín itt is piros-fehér lesz, a Textiles szó azonban megint csak a zsidóságra asszociál – ezzel az erővel akár Libásoknak vagy – ha időközben szét nem verik a magyar bankrendszert – Bankároknak is nevezhették volna a jobb sorsra érdemes csapatot. Amely most érkezik pokoljárása kezdetére. Bástyának nevezik el – ez egyértelműen politikai név, s mindenkinek a Magyarország nem rés, hanem erős bástya jelmondat jut róla az eszébe –, majd rémséges ölelés következik: a csapat az állami terrorszervezet, az ÁVH együttesévé válik. Az ÁVH-t a nagy néptömegek ugyanúgy a zsidókkal azonosítják, miképp a zsidók azonosítják a Ferencvárost napjainkban a szélsőjobboldali csőcselékkel. Sátáni folyamatosságok zajlanak, miközben többször kibicsaklik a történelem: a nyilas Hűség Házában a kommunista terrorszervezet rendezkedik be, a pincékben a korábban nyilas egyenruhát öltött, most kommunistává átvedlett viceházmesterek – ugyanazok az emberek – ütik a védteleneket. Maguk az ütlegelők nem zsidók, de akik kiadják a parancsot, azok igen. S ezek az emberek akkor is habozás nélkül kiadják a parancsot, ha valaki cionista tevékenység miatt kerül a karmaik közé. Az MTK-nak már nincsenek meg a színei; az MTK-nak már nincs meg a régi neve; az MTK-t Hungáriának sem hagyják nevezni; az MTK-nak már nincs meg a szurkolótábora sem. 1945 és 1951 között három-négyszázezer, a népirtási kísérletet túlélő zsidó vándorol ki, nagyobb részük az 1948. május 14-én kikiáltott Izrael Állam területére.
Maga a csapat szakmailag elég gyorsan magához tér – mintha nem akarná tudomásul venni, hogy háttere nincs többé, és semmi nem olyan már, mint régen volt. 1945-ben bajnokság ugyan nincs, de budapesti derbit rendeznek tizenkét csapat részvételével; ezen hatodikként végeznek.[68] A harmincas évek végén szétkergetett nagycsapatból csak Bíró és Sebes maradt meg. Edzőnek az újvidéki Bukovi Mártont kérték fel, aki, mikor Budapestre jött, még nem sejtette, hogy az ÁVH csapatát fogja a dobogóig vinni. Bukovinak fantasztikus szeme volt a fiatal tehetségek felfedezéséhez, így az ő érdeme, hogy kiemelkedhettek olyan későbbi világsztárok, mint Lantos Mihály vagy a Fradi orra elől elcsaklizott Sándor Károly.
A vérveszteséget azonban ékesen jelzi, hogy az első két bajnokságon a Bukovi-féle csapat nem fér bele a legjobb négy közé. Ilyen csodát később még sokszor látni, de az első ötven évben – ha ki nem golyózták – ez nem fordult elő, és negyedik helyezésre is csak kétszer volt példa: 1908/09-ben és 1933/34-ben. Textilesként már egy bronz és egy ezüst jut a gárdának, Bástya néven az 1951. évi Nemzeti Bajnokságot már megnyerik, egy esztendővel később másodikak a Honvéd mögött. Ez egy fantasztikusan jó csapat, amely a Honvéd mellett az Aranycsapat másik fő forrásának bizonyul. A bajnokcsapat ebben az összeállításban játszott: Gellér – Kovács II, Börzsei, Lantos – Kovács I, Zakariás – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Szolnok, Kovács IV. Bástya néven 1951. május 6-án 6:1-re verik az addigra mesterségesen kivéreztetett ferencvárosi gárdát
Ha a Fradi számára rémálom lehetett a nyilasrendszer jelképeként funkcionálni, nagyjából el tudjuk képzelni, mit érezhettek a Bástya játékosai – zsidók és nem zsidók – azokban a hónapokban, amikor a párt ökle mecenatúráját élvezhették. Ez az időszak Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálával ért véget. A rémes szponzortól újra a barátságosabb textiles szakszervezethez került vissza a csapat, tisztességes nevét azonban nemhogy nem nyerte vissza, de azt Vörös Lobogóra változtatták. Ezen a néven egy aranyat és két ezüstöt szerzett a gárda, amely akkora kerettel rendelkezett, hogy egy időben két tartalékcsapatot is fenntartott; ebből egyet azt követően számoltak fel, hogy felsőbb utasításra tucatnyi játékost engedtek át más kluboknak. A sikerek, a felelősség hatalmas nyomása, valamint az a tény, hogy egy időben az Államvédelmi Hatóság játékszerét volt kénytelen irányítani, aláásták Bukovi Márton egészségét, aki 1954-ben szerződést bontott a klubbal. Helyére a korábbi válogatott balszélső, Kemény Tibor érkezett, aki azonban csak két évet maradt, majd újra Bukovi jött. Az 1956-os bajnokság a forradalom és szabadságharc miatt félbeszakadt, 1957-től a csapat újra kék-fehér színekben, újra MTK néven szerepelhetett: 1956 decemberétől a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátó-ipari Dolgozók Szakszervezete csapata lett.

„Fasiszta nép bűnös csapata”

Rákosi Mátyás, aki már az első – már és még szabad – választások végeredményével sem volt megelégedve, később kifelé ugyan azt hangoztatta: Magyarország nem rés, hanem erős bástya – gondolni azonban mást gondolt, s szűkebb körben hangot is adott azon véleményének, hogy kilenc és félmillió fasisztával kénytelen felépíteni a szocializmust.
Pedig a második világháború után ezt nagyon kevesen várták. Az MTK-nál gyorsabban magához térő Ferencváros akkori gárdáját így hívták: aranycsapat gyémánt csatársorral. Noha az Üllői úti pálya füvesítése miatt az 1948/49-es bajnokságot négy idegenben játszott meccsel voltak kénytelenek kezdeni, mind a négy összecsapás győzelemmel végződött, nem kis mértékben a gyémántcsatároknak köszönhetően, akiket így hívtak: Deák, Budai, Kocsis, Czibor… Ez az az idény, amikor tizenháromszor zörgetik meg a 17. perctől reklamálás miatt tíz emberre fogyatkozó Győr hálóját… Ez az az idény, amikor összesen háromszor kapnak ki, egy döntetlent játszanak, a gólarányuk 140:3, ebből jó néhányat a Bombának is nevezett, bődületes lövőerejű Deák Ferenc varr be az ellenfeleknek, aki nem csak eredményessége miatt hasonlít Albert Flórira, de abban is, hogy imád csípőre tett kézzel vitatkozni.
1948. november 28-án a Vasast is legyőzték – 4:2-re, pedig a piros-kékek kétszer is megszerezték a vezetést –, és éppen ezen a bizonyos diadalmas meccsen lett elege a kommunista hatalomnak a Fradiból. Nem mintha a játékosok vagy a szakvezetés tehettek volna arról, ami történt. A B-közép egy része tüntetett a rendszer ellen – amin nem nagyon csodálkozhatunk –, és elfütyülte a Horst Wessel-dalt.[69] Csak fütyülték – de nem énekelték. A rezsim első reakciója a csapat teljes betiltása volt. Ezt azonban meggondolták, és inkább azzal kívánták büntetni az együttest, hogy az összes hátralévő meccset automatikusan az ellenfelek javára írták volna. Kispéter Mihály csapatkapitány és Nádas Adolf klubelnök Rákosi Mátyástól kért kihallgatást. A diktátor kegyet gyakorolt, s megengedte, hogy a Fradi pályára lépjen – ám a következő négy meccsen csak idegenben. A csapatnak ezt nyilvánosan, hangosbeszélőn kellett megköszönnie. A Vasas elleni tavaszi rangadót már otthon játszhatták: 7:2-re győztek (Kocsis mesterhármast lőtt).
Ha valamely csapatot a politika ezen időszakban kedveli, azt a mennyekbe repíti – ha pedig neheztel az együttesre, a pokolra küldi. A rendszer még a Vasas-meccsen lezajlott események után sem merte megtenni azt a Fradival, amit Horthyék minden további nélkül megcselekedtek az MTK-val, hiszen a „kilenc és félmillió fasiszta” tekintélyes hányada a ferencvárosiaknak szurkolt, a drukkerek aránya pedig még inkább megnőtt: az MTK-sok meghatározó része elment vagy a hatszázezer meggyilkolt közé került. Ráadásul a Fradi körül akkoriban kezdett lengedezni az ellenzékiség kísértete, amely még a legkeményebb években is képes volt arra, hogy nyíltan megnyilvánuljon – akár örökrangadón is. A néhány száz szurkoló akciója azonban hosszú időre megpecsételte az attól fogva renitensként, ellenségesként, sőt: nyilasbarátként nyilvántartott társaság sorsát, amelyről pártkörökben még azt is feltételezték: nem véletlen, hogy éppen a zöld-fehér a színük.
A Rákosinak könyörgő sportemberek többek közt azzal is érvelnek, hogy az FTC 1949. május 3-án lesz ötven éves. A szurkolók a jubileumról csak a tizenkét nappal később megrendezésre kerülő UTE-meccsen emlékezhetnek meg. A mérkőzést a politikusok a másnap megrendezendő választási komédia előjátékává züllesztik, s arra kényszerítik a gólzsákot, Deák Ferencet, hogy hangosbeszélőn tegyen hitet a Népfront másnapi győzelme felett. Íme, Rákosi mocskos kis bosszúja. Az Újpest persze nem tiszteli a Fradi ötvenedik évfordulóját, és ötöst varr be neki.[70] Így aztán ez a májusi mérkőzés mindenről szól, csak éppen a Ferencváros fél évszázadáról nem. A bajnokság azonban a gyémánt csatársorral rendelkező aranycsapaté, amely a leggyakrabban így állt fel: Henni – Rudas, Szabó, Kispéter – Lakat, Csanádi, Horváth – Deák, Budai, Kocsis, Czibor.
A Fradi színeit is elveszik, a csapatot kizsigerelik, a játékosok közül többeket átigazolnak: Budai és Kocsis a továbbiakban Farkas Mihály honvédelmi miniszter házi együttesét erősíti, míg Henni és Deák a Dózsához kerül. Maga a csapat az MTK-hoz hasonlóan kényszerű névcserét hajt végre: miután az élelmiszeripari dolgozók szakszervezetéhez kerülnek, az 1949/50-es idény[71] közben ÉDOSZ lesz a nevük,[72] s ezen a néven először örökrangadót játszanak: 3:1-re gyűrik le a riválist az úgynevezett Szabadságharcos Kupában. A bevételt fel kellett ajánlani arra a szabadságharcos emlékműre, amit Újpest határában emeltek.[73]
Az élelmiszeripar ebben az időben messze nem tartozik a prioritást élvező ágazatokhoz vagy intézményekhez, és a fontossági sorrend a fociban is megnyilvánul. A privilegizált csapatok – Honvéd, Bástya, az Újpesti Dózsára átkeresztelt, belügyes csapattá váló UTE – az erőszakszervezetek hatalmát és felsőbbrendűségét kénytelenek szimbolizálni. Miután a vas és acél országa épül, méghozzá izzó lelkesedéssel és rohamos tempóban, az ötvenes évek tabellái tele vannak Vasassal – van, hogy egyszerre öt Vasas verseng csak az NBI-ben –, Bányásszal, Haladással, Törekvéssel, Előrével, Vasművel, Tárnával, Teherfuvarral és Lokomotívval. A fordulat évében még létezik az első osztályban olyan, hogy Kistext meg Goldberger – 1950-től azután nyomuk vész: a könnyűipar nem tartozik a legfontosabbnak kikiáltott ágazatok közé, az élelmiszeripar meg éppen nem. Semmi rongyrázás és lakomázás. Tessék dolgozni. Az első és utolsó Textiles-ÉDOSZ örökrangadót 1950. december 17-én játsszák az Üllői úton; ez a mérkőzés 3:1-re a Textileseké…
Az FTC csak két idényen át édoszkodik, majd a Kinizsi elnevezést osztják rá – ezen a téren mindenesetre sokkal jobban járnak, mint az MTK, hiszen Kinizsi Pál történelmi figurája nem pusztán az erőt és a hazaszeretetet testesíti meg, de azt a bizonyos heroikus önfeláldozást is, amely bizony ott bujkál a Fradi-szívben.[74] Még ezekben a vészterhes esztendőkben is. A rendszer akaratlanul is találó nevet ad nekik. De ez az utolsó szívesség, amit megtesz. A csapatot a hatalom mintegy suttyomban, orvul nyomkodja a víz alá, de az nem akar megfulladni. Küzd az életéért. 1956-ig tíz bajnokságból csak egyet nyer meg, egyszer lesz második, háromszor hatodik – de végeznek a 4., az 5., a 6., sőt: a 9. és a 10. helyen is; ami példátlan kudarc, valóságos katasztrófa, hiszen a Fradi 1945 előtt csak kétszer nem volt dobogós: 1916/17-ben – főként a kulcsfontosságú játékosok behívása miatt – a negyedik, 1941/42-ben – a Csepel igencsak bundagyanús bajnoki győzelmének és a Nagyvárad mesterséges futtatásának köszönhetően – a hatodik helyen végeztek. Ám ezek az alkalmak kivételesnek számítottak. Most pedig – 1950-ben – meg kell érniük, hogy a tizedik helyen végezzenek. Ez, akárhogyan is nézzük, a középmezőny alsó része. És még az átirányításoknak sincs végük: egy év múlva Czibort átparancsolják a Csepelbe. Az első Bástya-Kinizsi összecsapás 1951-ben 4:1-es Bástya-diadalt hoz. 1952-ben a csapat minden idők legrosszabb gólarányát hozza: huszonhetet lőnek, ötvennégyet kapnak. Az első Vörös Lobogó-Kinizsi meccs 1953 nyarán, a Népstadionban, tíz nappal a létesítmény ünnepélyes megnyitója után zajlik, 2:0-ra veri a valaha-volt MTK a valaha volt Fradit…

[Beszélgetés a lelátón – V.]

„Csak az érdekel, mikor kezdődik végre el”

Fejér István (25) Ferencváros-szurkoló

– Mióta tart a Fradival a szerelem?
– Hét éve.
– Vissza tudsz arra emlékezni, hogy ez miként kezdődött? Egyik napról a másikra válik az ember futballszurkolóvá, vagy van ennek valami előzménye?
– A korral is jár, de mindenképp komoly szerepet játszik a televízió. A szerelem akkor válik igazán komollyá, amikor az ember már meccsekre is kijár; a szurkolás a középiskolában is igen jó hangulatot teremt, főleg ha vannak az embernek olyan barátai, akikkel ki tud járni. Nálam is így folytatódott, elkezdtünk kijárni, megfogott a stadion hangulata, s a mai napig is úgy van egyébként, hogy ha bármilyen hétköznapi problémától rosszul érzem magam, ott kinn mindent elfelejtek. Az teljesen más világ; ott tudok igazán önfeledten örülni mindennek.
– Hogyan oszlottak meg a suliban a srácok?
– Volt ott minden vegyesen. MTK-szurkoló is, hogy a témára térjünk – az egyik legjobb barátom a mai napig. Közel laktunk Kispesthez, és a csapat akkoriban nagyon jó is volt, így akadt bőséggel szurkolójuk is – de a Fradit mindig sokan szerették, így mindig is mi voltunk többségben.
– Az iskolában rivalizáltatok egymással emiatt?
– Különösebb szinten nem, de a zrikák a meccseredményektől függően mindig mentek. Sokszor a Fradin csattant a dolog, mert ha véletlenül kikapott, vagy netalán belefutott egy nagy zakóba, az sokkal nagyobb hírértékkel bírt, mint ha az MTK járt így; az ember épp emiatt hetekig hallgathatta, milyen „jó” csapata van.
– Szerinted egy FTC-snek jobban fáj, hogy kikap a csapata, mint más szurkolónak? A kérdés voltaképp úgy hangzik: egy fradista erősebb érzelmekkel viseltetik-e a csapata iránt.
– Ezt nem hinném. Sőt, épp azt mondják, a fradisták a felületesebbek. Nekik egyszerűbb volt választani, mert a legjobb mellé könnyű odaállni. Ez nem igaz – de azt sem hiszem, hogy fanatikusabbak lennénk. Minden klubnál akad, aki jobban kötődik, akad, aki kevésbé, de nem hiszem, hogy ebből a szempontból sorrendet lehetne felállítani a szurkolótáborok között.
– Csak kell legyen valami mágiája a Fradinak, hiszen száz éve az egyedüli csapat, amelynek nemhogy vidéken komoly szurkolótábora van, de még az is előfordul, hogy egy vidéki szurkoló a saját csapat ellenében is neki drukkoljon.
– Ez a legsikeresebb klub Magyarországon. Az ilyen szurkolók viselkedését amúgy furcsának tartom, hiszen a lokálpatriotizmusnak valamilyen formában azért győznie illenék. Ha én mondjuk Zalaegerszegen élek, s van egy jó csapatom, nehogy már a Fradit szeressem! De mindenütt presztízs a Fradinak szurkolni. Hogy mágiája lenne? Mindenképpen más világ, mint a többi klub, hiszen többet van a figyelem középpontjában, jobban számít.
– Milyenek voltak az első örökrangadók, amelyekre kimentél?
– Különösebb port nem vertek fel, hiszen akkoriban, amikor szurkolni kezdtem, az MTK épp a kiesés környékén volt, vagy tán már ki is estek. Jóval többet számított egy BVSC-meccs a Népstadionban, amelyen a bajnoki címért harcoltunk. A rivalizálás az elmúlt fél évtizedben lett megint nagy, amióta hol mi nyerjük a bajnokságot, hol pedig ők; a rangadók azóta kemények – de szurkolói szempontból soha nem voltak igazán azok. Furcsa, mert teljesen más a hangulata egy ilyen meccsnek; sokkal nagyobb az esély a kiállításra, ha pedig ez megtörténik, gyökeresen más lesz a játék képe is. Élvezhetőbbé válik a meccs, és soha nem lehet biztosra fogadni. A mostani meccs előtt például az összes MTK-s haverom a mi győzelmünket várta – és az ellenkezője jött be. Kiszámíthatatlan a végeredmény.
– Volt olyan örökrangadó, amelyen elvesztetted a fejed?
– Hát… most, a legutóbbin is elvesztettem egy-két pillanatra… Ilyenkor minden kiélezettebb, minden számít, az ember pedig – okkal, vagy ok nélkül – dühösebb lesz. De manapság már csak egy-két hangosabb káromkodás erejéig vesztem el a fejemet, ami szerintem bőven belefér. Régebben voltam ennél vehemensebb is… de régebben az MTK-meccsek, mint mondtam, nem számítottak ennyire, akkoriban az Újpest volt az első számú ellenfél.
– Ha nagy ellenféllel játszik az FTC, hogyan készül az eseményre az átlagos szurkoló?
– Képes arra, hogy bár a mérkőzés este hatkor kezdődik, már reggel nyolctól kinn legyen a Fradi-pályánál. Spannolja magát, végigjárja a haverokkal a környékbeli krimókat; de ha egy meccs igazán fontos neked, azt abból érezheted, hogy már reggel nem a hétköznapi dolgokon gondolkozol; nem érdekel, mit fogsz reggelizni, ebédelni; csak az érdekel, mikor kezdődik végre el, és minden gondolatod a meccs körül forog. És vannak mérkőzések, amelyek nem annyira foglalnak el; ma is játszunk a Siófokkal, gondolok ugyan a találkozásra, de azért minden további nélkül tudok neked adni interjút. Az MTK kapcsán nem észleltem még ilyen nagy lelki felkészülést; de a meccs maga minden egyes alkalommal fontos, már csak azért is, mert a két csapat folyamatosan fej fej mellett halad.
– Mi zajlik le a kezdőrúgás pillanatában? Felszabadulás?
– Már jóval az előtt kezdetét veszi a boldogság. Ha belépsz a stadionba, és meglátod az ellenfél szurkolóit, akkor elkezdődik az élmény, s ha kijönnek melegíteni a játékosok, akkor kezdetét veszi az ünnep. Mert az ember szereti a játékot, de a körítést is szereti mellette. Ez a történet nem csak magáról a játékról szól, hiszen ha kimész a pályára, ott a nézők kilencven százalékát látásból ismered. Ez persze akkor érvényes, ha rosszabbul megy a csapatnak – mert ha jól szerepel, akkor a nézők is hirtelen túl sokan lesznek.
– Mi a véleményed a mostani szurkolási stílusról?
– Ma egyértelműen a Fradi és az Újpest hozza be külföldről a dalokat, költik hozzá a szövegeket, s ezeket sorra veszik át mások. Régen ez a szerep a Kispesté volt. Például az MTK-tábor folyamatosan csak régi, kék-fehérre átköltött kispesti dalokat énekel.
– Vannak költők, akik kimondottan szövegírásra szakosodtak?
– Nálunk régebben ez úgy zajlott, hogy leültünk, mindenki hozott egy-két ötletet, kimazsoláztuk a jobbakat, kipróbáltuk, milyen elénekelve. Mindig a fiatalok, a tizenévesek a lelkesebbek, így inkább most ők írják. Csapatmunka alapvetően. Dallamot általában átveszünk, Olaszországból, Angliából, de lehet menő sláger is, ahogy Boney M.-dalokat is feldolgoztak már.
– Nem gondolod, hogy az agresszív stílus, a balhés szurkolás a csapatnak sem tesz jót?
– Ezt csomószor a média fújja föl. Ha egy meccsen nincs balhé, akkor elmeséli az egyik tévéállomás, milyen trágárságok hangzottak el – ami igaz –, majd bevág mellé archív felvételeket, azt sugallva: már megint verekedés volt. Nem tudják a dolog pozitív oldalát nézni. Hiába, hogy javuló a tendencia, mindenből csak a rosszat tálalják, a szurkolókat a társadalom aljának állítják be, és ebből mindenki levonhatja a következtetést: focimeccsre csak az járjon, aki meg akar halni.
– Vereség után hogyan dolgozod fel az élményt?
– Várom a következő meccset, hogy valami boldogság-töltetet szerezzek…
– Az oké, de aznap?… Ott állsz a stadion előtt, ott áll egy csomó rendőr is, hogy ne legyen balhé; elterelik az embert a metróhoz, el a buszhoz meg a villamoshoz… Utána?
– Régebben kerestem feszültség-levezetést. Most már csak a hangulatomat határozza meg; szomorúbb leszek, nem úgy élem meg a világot, mint hogy ha nyerünk. Ilyenkor csendesebb a tábor, mindenki magába fordul és töpreng: miért? Kinek köszönhetjük? Kit okolhatunk – jó magyar szokás szerint.
– Ha jól számolom, nem sokkal azután, hogy te istenigazából szurkoló lettél, köszöntött be a Fradinál a Torgyán-korszak. Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy a politikusok a népszerűséget keresve állnak oda egyik vagy másik csapat mellé.
– Igen, igen.
– Jót tett Torgyán doktor a Fradinak?
– Azért mindenképp jó volt – ugye, a mai napig tart ezért a Szabadi Bélával a balhé –, hogy pénzt szerzett a klubnak. Nekünk csak a pénz szempontjából volt jó. Nem volt ő olyan személyiség, akire mi büszkék lehetnénk, és nem tartottuk nagy örömnek, hogy mellénk állt, de azt sem gondolom, hogy különösebben utáltuk volna. Igaz, hogy bohóc volt, a Független Kisgazdapárt azonban történelmi párt, és ők voltak az egyetlenek, akik az MSZP-vel – mi inkább MKP-nak nevezzük – szemben is tartották valamelyest a frontot. Torgyán is jól járt, mi is jól jártunk – a személye semleges volt. Nem váltott ki akkora visszhangot, mint a Várszegi.
– Maga az a tény sem vált ki visszhangot, hogy egy politikus kavar egy klub élén?
– Ez másutt is előfordul, de képesek kezelni. Ott van Berlusconi – kell nála ellentmondásosabb figura? Ami a politikát illeti, az sajnos a futball velejárója, miután minden klubnak el kell tartania magát.

Konszolidáció és MTK-hanyatlás

1956 után úgy az ország, mint a labdarúgás történetében új időszámítás következik. A forradalom véres belpolitikai megtorlását, illetve az erőszakolt téeszesítést a hatalom részéről bizonyos fokú tolerancia és békülékenység követi: olyasfajta lazítás, amely – nyugodtan kijelenthetjük – a kommunista világrendszerben példa nélküli. Mindez együtt jár az életszínvonal bizonyos szerény, de észrevehető emelkedésével, majd mindazzal, amelyet előbb frizsiderszocializmusnak, majd gulyáskommunizmusnak neveznek. Magyarország lesz a legvidámabb barakk.
A labdarúgás területén a napnál is világosabban látni lehet, miben különbözik a Kádár-rendszer az elődöktől. A hatalmi szóval kikényszerített átigazolások, a tabellába való belenyúlás, az eredmények kicsikarása, a bírók eligazítása, egyáltalán: a korábbi durva belemenések nem jellemzik a politikát, amelynek viselkedése teljes módon megváltozik a két nagy riválissal, az MTK-val és az FTC-vel szemben is, amelyek visszanyerik eredeti színeiket és elnevezésüket. A rendszer urai felmérik, hogy a foci fontos – cirkusz, a szó legnemesebb értelmében –, mi több: saját legitimációjuknak ha nem is alapja, de fontos építőeleme lehet, még akkor is, ha rengeteg kitűnő játékos külföldre távozott. Az ő nevüket – különösen a Franco-rendszer sztárcsapatát, a Real Madridot erősítő Puskás Ferencét – kiejteni sem szabad.
Kádárék fő célja természetesen a milliós nagyságrendű FTC-tábor kiengesztelése – miközben azt sem téveszthetik persze szem elől, hogy az 1956-os szabadságharc leghősiesebb harcosai éppen a kilencedik kerületben – Corvin köz, Tűzoltó utca, Práter utca – tanúsították a legkeményebb ellenállást a gyarmatosító hatalom túlerejével szemben.
Az FTC először 1956 novemberében ölti magára újra a zöld-fehér mezt jugoszláviai portyája idején (Újvidéken 3:1-re verik a Vojvodinát), de nem a forradalom vívmánya ez: a színek visszaadásáról már 1956 szeptemberében tárgyalások folytak. Idehaza a Ganz-Mávag pályán játszanak a régi szerelésben, 1957 januárjában előkészületi meccset nyolc-tízezer ember előtt, s Gulyás Gyula – Gulyás László édesapja – könnyezve közvetíti a történéseket a Petőfi rádióban.[75] A Ferencváros nevét először 1957 márciusában írták ki – a Népstadion eredményhirdető tábláján – egy Salgótarján elleni bajnoki mérkőzésen, amelyen a Fradi 3:2-re győzött.
A foci-konszolidáció arról tanúskodik, hogy „az új hatalom tisztában van a történelmileg rögzült szimbolikus megkülönböztetések súlyával, s azzal, hogy az engedmények egyfajta captatio benevolentiae-t is eredményezhetnek. Az eredeti nevek visszaadása révén megvalósítandó jelképes kárpótlásra, valamint a futballtámogatási és –tulajdonosi rendszer megváltoztatására irányuló kádárista igyekezetet elsősorban az magyarázza, hogy a legitimációs válsághelyzetben e tevékenység- és szórakozásforma viszonylag szabadabb művelésének lehetővé tételét alkalmasnak vélik a rezsim népszerűtlenségének csökkentésére.”[76]
A Fradi meghatározása egyszerűbb(nek tűnik), következésképp a hatalom – csakúgy, mint mindenki – akár önmagát is könnyebben meghatározhatja a Ferencvárossal szembeni hozzáállás kapcsán. A mindenkori hatalom, mint láttuk, változóan bánt a kilencedik kerület világhírnévre szert tett gárdájával. A Monarchia idején nem ismerték fel a jelentőségüket, a harmincas években már nem lehetett a csapatot kihagyni a politikai számításokból; a szélsőjobboldali rémuralom házi kedvenceket csinált belőlük, a szélsőbaloldali pedig, amennyire mert, elbánt velük. Kádár (és környezete) hozzáállása a falvédő-bölcsességeiről hírhedtté vált diktátor primitív, de működőképes realizmusérzékéről és kompromisszum-készségéről árulkodik – miként az a tény is, hogy az akkor még fiatal Magyar Televízióban közvetített első futballmeccs egy Ferencváros-Honvéd összecsapás volt 1958-ban: a Ferencvárost nem lehet megkerülni, de erre nincs is szükség. Játsszanak a régi színeikben, a régi nevükön, nincs abban semmi rossz; ha bajnokságot nyernek, ám legyen; ha külföldön dicsőséget szereznek az országnak, ennél jobb nem is történhet; s miként a honvédelem együttese a Honvéd, a belügyé meg a Dózsa, miért is ne lehetne a Ferencváros az, ami: a kisember csapata?
Tudjuk, hogy a bizonytalan származású, az alapvetően képzetlen, műveletlen, hányatott sorsú Kádár nem pusztán propagandisztikus éllel sorolta magát is előszeretettel a kisemberek – a nép, a „melósok” – közé; heherészésével, vállrángatásával, ideges-barátságos mosolyával, „jól-megvagyunk-egymással”-kézfogásával meg a hokedlin evett túrós csuszával meg is szerettette magát az átlagemberrel. Odáig jó ösztönnel nem ment el, hogy nyíltan a Ferencváros nyakába üljön – Torgyán doktornál azért nagyobb stílusérzékkel bírt –, netán otromba módon tüntessen a csapat mellett; érezte, hogy ezzel egyformán rontaná a saját és a Fradi renoméját. Szíve különben is a Vasashoz vonzotta, és ez a ki nem mondott, de olykor személyes megjelenéssel a Fáy utcában is kifejezésre juttatott vonzalom jelentett bizonyos egészséges hátszelet a Vasasnak.
Sokkal bonyolultabb volt a helyzet az MTK-val, amely 1956-tól több szempontból is légüres térben találta magát. Az 1956-os emigrációs hullámmal a zsidóság újabb jelentős hányada hagyta itt az országot, így odalett a maradék szurkolótábor. Aki maradt, az lett csak igazán „elszáradt ág” – ahogyan Herzl Tivadar, a politikai cionizmus budapesti születésű megalapítója nevezte egykoron a magyar zsidóságot, amely előbb magyar zsidó szeretett volna lenni, de nem hagyták; aztán egy része a szocializmusban kezdett buzgón hinni, hogy aztán lassacskán rádöbbenjen: eleve halott ideológiában hisz. A forradalomkor több esetben tapasztalt antiszemita jelenségek – zsidóverések, az „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” jellegű feliratok elszaporodása – végképp betették a kaput, hiszen bebizonyosodott: újra előfordulhat az, amiről pedig már annyiszor azt hitték, nem fordulhat elő. A maradék zsidóság magába fordult, most már teljes mértékben el akarta temetni a múltat. Ez volt az az időszak, amikor sokan nem pusztán letagadták mivoltukat gyermekük előtt, de egyenesen Fradi-drukkernek nevelték őket, abban a reményben, hogy ez sok kellemetlenségtől kíméli majd meg sarjukat az évek folyamán.
Az emberekben még élénken éltek az MTK-t néhány évvel ezelőtt még bitorló szervezet rémtettei. Ha a politika a csapat mellé áll, azzal rákosista légkört idéz; ha nyíltan ellene támad, antiszemita hírébe keveredik. Egy konszolidációra törekvő rendszer számára, amelynek legitimitásáról még akkoriban nap-napi vita folyik az ENSZ-ben, egyik következmény sem igazán kívánatos. Nem igazán foglalkoznak a csapattal se pro, se kontra. A zsidó MTK zsidóság nélkül marad, a hivatalos kurzus pedig keresztülnéz rajta. Egyértelmű, hogy ennek az eredménye más nem lehet, csak hosszas hanyatlás: ha a régi nagy gárda kiöregszik, újak pedig nem kerülnek a helyükbe, a csapat csak vergődni képes – vagy még azt sem.
A politika félig-meddig kivonul a fociból tehát – valaminek azonban be kell töltenie a helyét, és ez a valami a pénz. Mint láttuk, a húszas-harmincas években a magyar labdarúgók tisztességes fizetést kaptak, létbiztonságnak örvendhettek, de szó sem volt bérelt helyről, sem pedig arról, hogy a focipénzek messze elszakadjanak a társadalmi átlagtól. Az 1935-ben leigazolt legendás Wudinak, az osztrák Heinrich Müllernek mesebelinek számító havi 600 pengőt fizetett az MTK, ami abszolút rekord volt – és kivétel; sokkal jellemzőbb volt az az eset, amikor konyhabútorért vásároltak játékost. Ezek az idők elmúltak. A frizsiderszocializmus beköszöntével előtérbe kerül a fogyasztás, előbb a lakásszerzés, annak berendezése, majd a „kicsi vagy kocsi” dilemmáról cikkezik a pártállami sajtó.
A labdarúgók anyagiassága már az Aranycsapatnál egyértelmű volt – hiszen a kispesti vagány Puskás üzente meg szemtelenül az akkori hatalmasságoknak, hogy „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” –, az anyagi juttatások azonban a hatvanas években válnak intézményessé. Míg a világ legjobb csapatának a hatalom engedélyezte, hogy nejlonharisnyák és -órák csempészésével egészítse ki keresetét – magyarán: szemet hunyt a társadalmilag ugyan nem elítélt, papíron azonban mégiscsak bűncselekménynek számító tettek felett –, s miután kicsit gazdagodni már nem bűn, röpke tíz év alatt a labdarúgás tisztes megélhetési forrássá válik. A kiöregedett focisták előtt pedig további mennyország lebeg: a gebin mára elfeledett intézménye. Afféle félmaszek vendéglátózást jelentett a gebin, a kor viszonyai között hatalmas lenyúlási lehetőségekkel.
A politika szerepe persze elsődleges marad, de immár a pénz is beleszól a labdarúgásba, s ez újabb kést jelent az MTK hátában: a politika nem tud és nem is nagyon akar mit kezdeni a csapattal, mecénás pedig nincs – holott ebben az időben nagy hivatal vagy cég kell álljon az együttesek mögött, ha azok eredményeket akarnak felmutatni: a honvédség, a belügy vagy valamilyen szocialista nagyüzem. Ilyen szponzorral a kékek nem dicsekedhettek. A sikerek elmaradozásával elmaradozott az utánpótlás is – a hat-nyolc éves srácok, akik fociedzésre akartak menni, részint szülői útmutatás nyomán választottak klubot, vagy lokálpatrióta szempontot érvényesítettek

Az örökrangadók halála

1958 és 1981 között, jó húsz éven át tart a kék-fehér csapat pangása és hanyatlása. Egy bajnoki cím, egy ezüstérem és három bronz – no meg az 1981-es első kiesés – a társaság periódus-beli mérlege. Ha magunk elé képzeljük a bajnokságban elért helyezések nyomán kirajzolódó grafikont, szeszélyes görbét látunk, mivel az MTK a negyediktől a tizenhetedikig – azaz a kiesést jelentőig – szinte minden helyet megjár, a leggyakrabban azonban a középmezőnyben, a nyolcadik-tizedik hely körül találkozunk vele. Többen, akik a két csapat oldaláról megszólalnak ebben a kötetben, s még többen, akik segítettek annak összeállításában, egyetértenek abban, hogy bár örökrangadó volt, van és lesz, ezekben az években – bárhogyan is játszott a Fradi – a kékek soha nem veszélyeztették igazán az ősellenfél előrehaladását; ha a Fradi rosszabb eredményt könyvelhetett el egy-egy idény nélkül, azt szinte mindig másnak köszönhette, nem az MTK-nak. Márpedig az az igazi örökrangadó, vélekedik az érintettek többsége, amikor valóban a tavaszi meccsen dől el az, ki lesz a bajnok.
Az MTK az 1980-ig terjedő időszakban csak egyszer nyert bajnokságot: 1957/58-ban. Akkor még tartott a régi lendület, amit az is fokozott, hogy hetven éves lett a klub. A jubileumi csapat – Bártfai, Palicskó, Sipos, Lantos, Kovács I, Kovács III, Sándor Csikar, Hidegkuti, Palotás, Molnár, Szimcsák I. – még világklasszisokat vonultatott fel. Hidegkuti ebben az idényben vonult vissza a játékospályafutástól, és ült a kispadra. Irányításával a csapat még az élbolyban maradt, s a lendület még az után is kitartott, hogy az Aranycsapat csatára a Fiorentinához ment edzőnek. A vízválasztó 1963 volt: a Fradi 1949 óta először bajnokságot nyert, az MTK pedig a harmadik helyen végzett. Voltak nemzetközi bravúrok – de ezek már csak egy szépséges hattyúdalt jelentettek. A Hungária körúton ezután hosszú évekre szomorú csend állt be. Lakat Károly irányítása alatt a kék-fehérek már csak döglődtek, és a tendencián Hidegkuti visszatérése sem tudott segíteni. Valami – sokak szerint épp a híres MTK-stílus – kezdett eltűnni a pályáról.[77]
A zöld sasok eközben megint csak elérhetetlen magasságokban szárnyaltak.
Igaz, immár csak hazai viszonylatokban. Bravúrjaik persze voltak nemzetközi színtéren, de a magyar futball – bár akkor még nem sejtették, s bár ma kiegyeznénk az akkori eredmények felével – a hatvanas években indult hanyatlásnak. Ez a válogatotton is érződött, amely ott volt 1962-ben Chilében, s ott volt 1966-ban Angliában; tiszteletre méltó eredményeket ért el, az első háromba azonban nem tudott bekerülni – az 1970-es mexikói vb-re pedig már ki sem jutottak. Manapság szokás felemlegetni, hogy a létezett szocializmus idején mindenki megkötötte a maga kis kompromisszumait. Az említett vízválasztó-évben a zöld-fehérek tábora ezt harsogja: „Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János” – mások szerint pedig: „Megengedte Kádár János, bajnok lett a Ferencváros.” Ebben az esztendőben nagy amnesztia is zajlik, ennek köszönhetően a politikai foglyok jelentős része is visszanyeri a szabadságát. Noha a hatalom még mindig ambivalensen viszonyul a klubhoz (ami abban is megnyilvánul, hogy a hatvanas évek közepétől fokozatosan bezárt stadionjukat csak 1974-ben kapják vissza rekonstruált formában), szent a béke; ha a Fradi-tábor olykor meg is morogja a rendszert, igazán komoly jelentősége az ellenzékieskedés eme formájának nincs: akár a „megengedte”, akár a „fasza gyerek” verzió volt az elterjedtebb, egyértelmű, hogy a kisember, ha meg nem is bocsát a rezsimnek, mindenképpen kiegyezik azzal. Mentségére legyen mondva: más választása nem nagyon van.
A hatvanas években játszott örökrangadók önmaguk árnyékai. 1963 tavaszán még a Népstadionban 1:1-et játszik a két csapat, az ugyanezen év késő nyarán-őszén rendezett egyidényes bajnokságban 0:0-át, majd megszaporodnak a Fradi-győzelmek. 1965 októberében, amikor a Sasok – Albert Flóri mesterhármasával – 6:1-re alázzák az MTK-t, nyilvánvalóvá válik, hogy a két gárda már nincs ugyanabban a súlycsoportban, rá egy évre pedig hét évtized legnagyobb arányú Fradi-győzelme születik. A hatvanas évek második felében az egyébként harmatosan szereplő kék-fehérek az FTC ellen láthatóan igyekeznek összekapni magukat: kétszer is gól nélküli döntetlent érnek el, 1969-ben a Hungária körúton pedig hosszú évek óta ismét telt ház van, s a Fradinak rettenetesen meg kell küzdenie a 4:3-as győzelemért. Még a hetvenes években is több meccs döntetlen, vagy a Fradi csak egy góllal tud nyerni. Ez önmagában még nem lenne baj, csakhogy a meccsek, még ha van is tétjük, dobogós helyezést vagy pláne bajnoki címet nem befolyásolnak. Akkor azonban már az igazi örökrangadók az Újpesti Dózsa és a Ferencváros között zajlanak. Ám a Fradi mérlege az MTK-val szemben az első hetven évben negatív maradt: a százhatvanegy lejátszott mérkőzésből (ebben benne van minden meccs: bajnokik, Magyar Kupák, a legkülönfélébb tornák végeredményei) hetvenegyet nyert az MTK, ötvenhetet az FTC, harminchárom egál született. A gólarány 288:260.

Zöld-fehér megdicsőülés

A csapat meghálálja a bizalmat. A hatvanas évekre esnek a nagy nemzetközi meccsek is: az akkori Vásárvárosok Kupájában sorra véreznek el a zöld-fehér oltáron az olyan neves áldozatok, mint a Brno, a Wiener SC, az AS Roma, az Atletico Bilbao meg a Manchester United. 1965-ben a zöld-fehér gárda világra szóló diadalt arat Torinóban: Fenyvesi góljával megadásra kényszeríti a Juventust. A VVK-kupa elhódításával olyan eredményt érnek el a zöld-fehérek – Géczi, Novák, Mátrai, Horváth, Juhász, Orosz, Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. –, amelyet azóta sem sikerült egyetlen csapatnak sem megismételnie, ámbár voltak, akik közel jártak hozzá. Rá két évre a Ferencváros majdnem veretlenül lett bajnok. Huszonnyolc meccsen nem bírta senki legyűrni őket; az utolsó kettőt ugyan elbukták, persze a bajnoki cím már így is az övék volt. Ebben az évben lett aranylabdás Albert Flórián is. 1968-ban ismét elmeneteltek a VVK döntőjéig, a Leeds azonban megállította őket. S ebben az évben történt az is, hogy az ország akkori egyik legkiválóbb labdarúgója, Varga Zoltán emigrált. Tette ezt a mexikói olimpián, még az előtt, hogy lejátszotta volna a mérkőzéseket a válogatottal.
Az ekkortájt a tizedik hely körül tanyázó kék-fehéreket csupán az 1968-as Magyar Kupa-győzelem vigasztalhatta némiképp, ahol a döntőben a Honvédot a következő együttes győzte le 2:1-e: Hajdú – Szántó, Dunai, Jenei – Strasszer, Csetényi – Török, Sárközi, Oborzil, Szuromi, Kékesi.
A zöld-fehérek torinói kupadiadala azonban nem pusztán a régóta tartó olasz-magyar futballvetélkedés újabb állomása volt. Újfajta stadionhangulattal ismerkedhetett meg úgy a csapat, mint a nekik szorító magyar társadalom, s ez a hangulat messze meghaladta a legforróbb örökrangadókét is. Itáliából indult el ugyanis az ultramozgalom, bár akkor még nem nevezték őket így. Ultrának lenni természetesen nem az erőszakosságot jelentette, hanem azt, hogy másképpen szurkolnak az emberek: rigmussal, énekkel, feliratokkal – és főleg: végigszurkolták a meccset. (Ehhez mediterrán véna kellett: Skandináviában még a nyolcvanas években is össze lehetett téveszteni viselkedésük alapján a meccs- és a színházlátogatókat.) Az 1964-es BEK-döntőn láthatott a világ először transzparenst, amelyet aztán sok másik transzparens, szurkolási segédeszköz, illetve megnyilvánulási forma követett az argentin konfettizáportól a mexikói hullámzáson át a francia óriásmezekig. Ultra csoport azonban csak 1968-ban alakult először Milánóban Fossa dei leoni, azaz Oroszlánbarlang néven, az ő viselkedésformáikat, megjelenésüket másolta a Sampdoria, a Napoli és az Internazionale tábora. Az ötlet rövidesen másoknak is megtetszett és a fél világon elterjedt – a leggyorsabban azonban Angliában, ahol az ultra lét nagyon gyorsan egyet jelentett az erőszakkal, a náci külsőségekkel. A hooligan szó pedig a stadionok rendbontójának lett a szinonimája.
Míg az olasz drukker úgy érezte, alkalomadtán akár meg is halna a csapatáért, illetve annak sikeréért – és néhány évtized múltán erre sajnos alkalma is nyílt –, az angoloknál egyre inkább a botrányokozás, a balhé, a vélt vagy valós sérelmek miatti leszámolás vágya lett a mozgatórugó, maga a futball a hetvenes évek folyamán háttérbe szorult. Ennek több okát feltételezhetjük. Az egyik az angol foci válsága volt. 1966-ban – hírhedt tévedés (?) árán, amikor a bíró gólnak ítélte Hunt lövését, holott a labda a felső kapufáról a gólvonal elé pattant – ugyan világbajnokok lesznek, négy év múlva azonban az olaszok és a brazilok, 1974-ben[78] a hollandok és a németek, 1978-ban a hollandok és az argentinok játsszák a döntőt. Adjuk ehhez hozzá a hetvenes évek Nagy-Britanniájának nem túl rózsás viszonyait: az olajárrobbanás nyomán mindinkább elharapózó gazdasági válságot, a véres észak-ír konfliktus feloldhatatlanságát, a tömegessé váló munkanélküliséget, a korabeli munkáspárti kormányok tehetetlenkedését, s előttünk áll az a gyúelegy, amely a kilátástalansággal párosulva a szélsőjobboldaliság és a vele járó erőszak melegágyának tekinthető. A huligán-közönség az ilyesmi iránt legfogékonyabb rétegekből – azaz a legalsóbbakból – került ki. Ma ugyan már vannak csapatok, amelyek kifejezetten középosztálybeli tábort mondhatnak magukénak – ilyen a Manchester United –, de a brit szurkolók negatív hírnevét szinte száz százalékban a sörissza, hulladékhúsból készült hamburgeren élő, tanácsi lakásba szorult, segélyeken tengődő, alkalmi munkákat végző, alapvetően vesztes, ezért gyűlölködő életszemléletű lumpenelemek alapozták meg.
A balhévágy persze nem olasz és nem angol tulajdonság, az ultramozgalom Magyarországon is korán kibontakozott volna – csak nem engedték. A rendőrség, amelynek mozgástere és „tekintélye” a hetvenes években jóval meghaladta a mai szintet, számtalanszor megsértette ugyan az úgynevezett „szocialista törvényesség” legalapvetőbb követelményeit is, ellenben tagadhatatlanul rendet tartott. Még a futballpályákon is. Ahol természetesen folyt volna a zsidózás és a cigányozás, de az ilyen megnyilvánulások nyomán akkoriban nem voltak restek előkeríteni a gyanúsítottakat, lefolytatni az eljárást és megbüntetni a vétkeseket, a hivatalos média pedig érzékenyen reagált: így a hetvenes évek elején előfordult székesfehérvári incidens után – kékszalagos libát dobtak be a pályára – a Népszabadság odáig ragadtatta magát, hogy „fasiszta ízű provokációról” cikkezzen.[79] A rendszer ugyan a zsidókat és a cigányokat sem szerette jobban, mint bárki mást, Kádár azonban – akinek szava a nyolcvanas évek végéig az ország minden területén döntő volt – soha nem tűrte el a rasszizmust: rendszere az oktrojált „közmegegyezésen” alapult. Ennek megfelelően a társadalom a Trabant-telek-háromévenkénti kékútlevél-szentháromságért cserébe nem politizált, márpedig a vallási vagy faji békétlenkedés a rendszer megítélése szerint egyértelműen a politikai kategóriába tartozott.

Beszürkült MTK

A könnyűipartól a vendéglátóipari szakszervezet égiszébe került MTK a maga gyöngécske eredményeivel, egy-két válogatottjával a hetvenes években nem volt ellenfele sem a Fradinak, sem az Újpestnek, s bár elszigetelt heccelések előfordultak – így például néha Magyarok! felkiáltással biztatta csapatát az ellentábor, utalva rá: a kék-fehérek nem magyarok –, a sport-antiszemitizmus leglátványosabb megnyilvánulása az imént említett libahecc volt. Amit egyesek nem függetlenítenek a nagypolitika akkori alakulásától. Mint Krausz Tamás írja, akkoriban „az értelmiségi és apparátusi antiszemitizmus a népi-urbánus vita politikai jelentőségében nyerte el igazi ’értelmét’. Ez az egész ’vita’ a liberális hírébe keveredő kultúrpolitikus, Aczél György személye körül kristályosodott ki. Éppen a 70-es évek elején – szovjet hatalmi nyomásra is – a ’liberális’ Aczéllal szemben a ’nemzeti vonal’ erősödött fel, amely jelenség a gazdasági mechanizmus okozta – a szociális egyenlőtlenségek ismételt növekedésével összefüggő – problémák, illetve a közel-keleti konfliktus [jelesül az 1973. októberi arab-izraeli háború – R.R.] következtében érveket kapott antiszemitizmusának képviseletéhez. (…) A szociális-gazdasági összefüggések és a nemzeti törekvések szembeállítása nagyon régi hagyományra megy vissza, ami ma is jól illeszkedik a Fradi nemzeti jellegébe. A Kádár-rendszerben járta is a mondás: az MSZMP-vel szemben van egy párt, a Fradi-párt.”[80]
A hetvenes évek első felében a „Fradi-párt” első számú szívfájdalma tehát nem az MTK volt, hanem sokkal inkább az, hogy az ekkor kiírt öt bajnokságot zsinórban vitte a belügyes Újpesti Dózsa, míg a zöld-fehérek három ezüsttel és egy bronzzal vigasztalódhattak, de 1971/72-ben csak az ötödik helyen végeztek. Noha akkor már sokan betegnek tartották a magyar futballt, sőt Végh Antal 1974-ben botrányos bestsellert is megjelentetett a sportágról, a teljesítményeket ebben az időben még nemzetközi szinten is jegyezték. Az MTK-t nem – a csapattal 1975-ben leginkább azért foglalkozott a közvélemény, mert mindenféle suskust sejtett a bajnokságból egyszer korábban már kiesett, s visszatérte után is az alsóházban kóválygó VM Egyetértéssel történt fúzió mögött. Az ok valójában a gazdasági racionalizálásban rejlett: a sportpolitika fölöslegesnek tartotta, hogy a vendéglátózás egyszerre két csapatot is fenntartson – de az sem elképzelhetetlen, hogy a Vörös Meteor mélyrepülése ideológiai szempontokból ingerelt egyes funkcionáriusokat. A tizenhat csapatos bajnokság abban az idényben tizenötösre csökkent, aztán a következő kiírásban megint kiegészült.
Az egyesülés nem tett rosszat a kék-fehéreknek: a hatodik helyre jöttek fel, majd a nyolcadikon végeztek, 1977/78-ban pedig – mindenki meglepetésére – sikerült harmadik helyezést szerezni. 1963 óta először állt a csapat a dobogón – ebben az összeállításban: Brünyi – Palicskó, Varga, Aszalai, Egervári – Kovács B., Turtóczky, Borsó – Koritár, Fülöp, Morgós. A Bajnokok Tornáján a Gerd Müllerrel felálló Bayernt[81], a Romát és a St. Etienne-t utasították maguk mögé. Úgy tűnt, az MTK feltört, mint a talajvíz – ám az igazi feltámadás elmaradt: a bronzérmesek egy 14. és egy 8. helyezés után az 1980/81-es idényben kiestek az NBI-ből. A következő bajnokságban a szurkolók nem örülhettek örökrangadónak – ilyesmi legutoljára 1944-ben fordult elő, csak éppen akkor teljesen más okokból… De később sem volt sok öröm az MTK-VM játékában: visszakerültek ugyan az első osztályba, aztán még a nyolcadik helyre is sikerült felkapaszkodni, ám ekkor szenvedték el a Honvédtól a modernkori MTK-történelem legnagyobb arányú vereségét. Nyolcat kaptak. Lőni egyet sem lőttek. És a pokoljárás csak nem akart véget érni. Az sem jelentett vigaszt, hogy a nyolcvanas évek közepe igencsak fekete időszak volt a tizenharmadik-tizennegyedik helyen tanyázó, egy ízben még osztályozóra is kényszerülő Ferencvárosnak.[82] Ebben az időben a két legendás együttesen mintha átok ült volna, de a sasok sikertelenségéért egyesek már megint másokat okoltak: ekkoriban kapott lábra a rigmus, mely szerint „Örülhet most a kaftános, kikapott a Ferencváros.”

A roma mágus

Az MTK-VM 1986/87-es idénye két vereséggel kezdődött, amikor is a vezetés azt a sportembert szerződtette, aki még az évtized elején a Győrrel kétszer is bajnokságot nyert, s akit rövidesen szállóige-szerűen emlegetett az ország: Verebes, a mágus. Amikor először ült a kispadon, az MTK-t úgy vezették be az Üllői úti arénába, mint az áldozatra szánt bárányokat. Ki beszélt akkor már örökrangadóról? A fiatalabbak azt sem tudták, mi az, vagy ha használták is ezt a szót, az Újpesttel kapcsolatban tették.
A kékek döntetlent harcoltak ki, amit még be lehetett volna tudni a Fradi rövidzárlatának is, azt azonban semmiképp, hogy az MTK az első helyen végzett az őszi idényben, és egy híján harminc év elteltével komoly esélye volt a bajnokság megnyerésére. A Hungária körúton a mai napig megemlegetik az akkori bírók részrehajlását,[83] de büszkén hozzá is fűzik: a csapat a botrányos játékvezetés dacára nyolc ponttal végzett a Tatabánya előtt. A következő összeállításban: Gáspár – Huszárik, Híres, Szalai, Kovács – Varga, Szeibert, Bognár, Kékesi – Boda, Jován. Az FTC az ötödik lett. Ez volt az az esztendő, amikor rasszistának ugyan nem mondható, de meglehetősen durva rigmus céltáblája lett a nemzeti kincs: „Falu végén kurta vécé, oda való az FTC.”
Az MTK későbbi, második mennybemenetelét, ha rosszindulatúak vagyunk, írhatjuk a pénz számlájára, ezt az elsőt azonban semmiképp: Verebes „mágikus” hatásán kívül (amely képességeit szövetségi kapitányként elveszítette) az akarat diadala juttatta a dobogó legfelső fokára. Történt mindez akkor, amikor a magyar futball az 1986-os mexikóvárosi katasztrófa óta megkezdte igazi, hamisítatlan, semmivel ki nem magyarázható mélyrepülését, amely e kötet szerkesztési munkálatainak lezárta után is javában tartott. Ugyanerre az időszakra mondható el: játék híján egyre nagyobb tömegeket talál a balhé. Verebes személyében jól kifogja a „zsidó” csapat (a maga egy-kétezer kitartó, identitását leginkább a viszonylag biztonságos Hungária körúton gyakorló zsidó szurkolójával) a roma trénert, akit egyre többen így emlegetnek: Verebes, a cigány. Az azóta Nemzeti Sporttá előléptetett Népsport egyik újságírója büdös cigánynak nevezi az edzőt Krausz Tamás egyetemi tanár jelenlétében, aki a Hajrá MTK! című könyvben idézi fel az esetet. Kőkemény rasszizmus tanúi vagyunk: lehet, hogy a zsidóknak, ha meg nem is bocsátották, de elnézték az elmúlt száz év futballsikereit – ám azt mindenképp eltökélték, hogy roma sikerek márpedig nem lesznek.
Hozzá kell tenni: Európában – a világ más részeiről nem beszélve – ekkor már régen az erőszak az úr a stadionokban. A különböző érdekeltségű szurkolók mindig is háborúztak egymással, a nyolcvanas években azonban a legprimitívebb hordaszellem jellemzi az összecsapásokat. A fordulópont kétségtelenül 1985. Ez év május 29-én Brüsszelben több ezernyi agresszív angol és olasz szurkoló vív – még csak verbális – csatát órákkal a Juventus-Liverpool BEK-döntő kezdete előtt. Ma már nyilvánvaló, hogy sem a belga rendezők, de főleg a rendfenntartók nem álltak a helyzet magaslatán, hiszen tudjuk: az eredeti elképzelés szerint az O és N szektorokba olasz, az X és Y szektorokba angol szurkolókat helyeztek volna el, a Z és az M szektorokba pedig a belgákat. Az olasz jegyigénylés jóval meghaladta a vártat, így a Juve-rajongóknak adták a Z-szektort is, amely közvetlenül a National Front szimpatizánsaiból álló liverpooli kemény mag szomszédságában volt. Az angolok ledöntötték a barikádokat, és az olaszokra rontottak. A tömegverekedés, amelyen lőfegyvert is bevetettek, harminckilenc halálos áldozattal, valamint azzal járt, hogy az angol szurkolókat hosszú évekre kitiltották a teljes európai kontinensről.
Noha nem ez volt az első halálos végkimenetelű futballtragédia, s még csak nem is ez követelte a legtöbb halottat,[84] a Juventus-Liverpool több szempontból is mérföldkőnek bizonyult. Itt csapott össze a két ultraszemlélet, ez a meccs Európában zajlott, és a történteket félmilliárdan nézhették végig élő egyenesben, ráadásul maga a stadion volt a többszörös gyilkosság színhelye. A józan ész azt várta volna, hogy a világ labdarúgó-rajongóit a tragédia elgondolkoztatja; az azóta eltelt idő azonban bebizonyította, hogy a harminckilenc ember hiába halt meg. A stadionokból nemhogy kiveszett volna az erőszak, de ahol a hatósági igyekezet nem irtotta, új életre kelt.
Ez történt Magyarországon is. Egyes rétegek éppenséggel példaként tekintettek a támadó angolokra, s még többen az olaszokra, akiket mártírokká kiáltottak ki. A diktatúra az utolsó évtizedét taposta; a hetvenes évek elején elért életszínvonal fenntartására mind képtelenebb volt, vezető rétege kiöregedett, ideológiája elsivárosodott, gazdasága egyre versenyképtelenebb lett. Ezzel együtt járt az elbizonytalanodás: 1985 után a rendőrség nem bírt azzal a tekintéllyel, mint akár öt évvel korábban, ami pedig holmi zsidózást illeti, arra oda sem bagózott. „A 80-as években (…) Budapesttől Debrecenig, Miskolctól Szombathelyig szinte minden pályán büntetlenül folyt a tömeges zsidózás, ahol csak az MTK pályára lépett, és folyt a cigányozás szinte minden mérkőzésen, függetlenül attól, hogy voltak-e cigányok a játékosok és szurkolók közt vagy nem. A sajtó és a hatalom többnyire csak hallgatott, néha sajnálkozott, majd cinikusan összekacsintott a ’kemény magyar gyerekekkel’. A magyar pályákon megjelenő jelképek a 80-as évek végétől a magyar és nemzetközi szélsőjobboldal teljes ’arzenálját’ felvonultatják.”[85] A stadionnácik nehezen viselik az MTK menetelését: a csapat – Verebessel – 1988/89-ben a Honvéd és a Fradi mögött a harmadik, rá egy évre a második, de úgy, hogy azonos pontszám mellett, egy gól különbséggel lesz bajnok az Újpesti Dózsa.
Ez valóságos csalódás az MTK-tábornak, amely nem is olyan rég még a másodosztályban szurkolhatott kedvenceinek. És nem is olyan sokára ugyanezt teheti. A legjobb játékosok – Szeibert, Bognár, Katzenbach, Kékesi és a többiek – dobra kerülnek, a klub ebek harmincadjára kerül, és Gellei Imre[86] dicstelen vezetésével kiejti magát az NBI-ből.

[Beszélgetés a lelátón – VI.]

„Ezt a gyűlöletet nem mi szültük”

Pandzarisz Tamás (13), az MTK Blue Frontjának tagja

A foci szeretete hozott minket az MTK-ba, meséli az apa a Hungária körúti büfében, miközben kissé türelmetlenül várja, hogy beszállhasson a szomszéd asztalnál folyó kártyapartiba. Az MTK fél órája 1:0-ra nyerte meg a sorrendben 191. örökrangadót. Meg még valami más is. 1981-ben kezdtem, mint Újpest-szurkoló. Álltunk Újpesten, és kórusban kiabálták az MTK elleni meccsen, hogy mocs-kos-zsidók. Úgy gondoltuk, ott a helyünk, ahová tartozunk. Nem, nem egyik napról a másikra történt, ez egy folyamat volt. Ma már nem nagyon szakad el nálam a cérna a másik oldal szavalókórusa hallatán, teljesen megszoktam, nálam ez annyira már nem játszik. Hozzá kell tegyem: nem gondolom, hogy a sok rossz szurkolótábor közül a Fradié a legrosszabb. Van még egy pár hasonló – de ők vannak a legtöbben. Honvéd-pályán féltem már. A fiammal. Tudod, mit, ő majd ad neked interjút, jó?

– Hova jársz suliba?
– Még a városligeti általános iskolába, de jövőre átmegyek a Scheiber Sándorba.
– A városligetiben vagytok sokan MTK-drukkerek?
– Rajtam kívül talán még ketten-hárman.
– Miként oszlik meg az osztály?
– Nem nagyon oszlik meg, tőlünk sokan elmentek, kevesen maradtunk fiúk, s szerintem egyedül én szeretem a focit.
– Hogyan szeretted meg ezt a sportágat?
– Édesapám kezdett kihozni a meccsekre. A hazai mérkőzésekre már kiskorom óta kijárunk.
– Mikor jártál itt először?
– Ha jó emlékszem, három éves koromban voltam először MTK-meccsen.
– És emlékszel is belőle valamire?
– Azt hiszem, a BVSC-pályán volt. Nem tudom, nyertünk-e. Arra viszont emlékszem, hogy Kenesei Krisztián lőtte a gólt.
– Láttad, mi volt veletek szemben a Fradi-táborban, gondolom, sok örökrangadón voltál…
– Igen…
– Mi a véleményed a szurkolás mikéntjéről, hangulatáról?
– A meccs alakítja, most például igazán jó hangulat volt; mikor a Pisont betalált!… Ha sokkal többen lennénk, valószínűleg még hangulatosabb lenne az egész.
– A másik oldalon ellenben sokkal többen voltak, és sok minden elhangzott, aminek nincs köze a sporthoz. Amikor legelőször találkoztál ilyesmivel, hogyan érezted magad? Vagy erre felkészített édesapád?
– Nem. Én tudtam, hogy ezek szélsőséges megnyilvánulások, s az ilyesmiket azért mondják, mert nem győz a csapatuk, vagy nem úgy szerepel, ahogyan elvárnák. De az is lehet, hogy minden ok nélkül mondják. Nem tudom. Ezek a társadalom alsóbb rétegeiből származnak általában, így érthető, ha szitkozódnak.
– Tehát társadalmi hovatartozás kérdése lenne, ki hogyan szurkol?
– Nem feltétlenül. Politikai beállítottság kérdése is. A meccsen mindenféle transzparenseket láthattunk, amelyek a szélsőjobboldalra utaltak.
– Mint például a vörös mező közepén fehér körben lévő fekete kelta kereszt, amely rendkívüli módon emlékeztet a horogkeresztre?
– Igen. Pont most, ezen a meccsen hallottam, a fradistákkal úgy állapodtak meg, hogy használhatnak ilyen önkényuralmi jelképeket.
– Végighallgattam a szavalókórusotokat – hát, hogy is mondjam, a ti rigmusaitok sem apácazárdai hangulatot idéztek.
– Úgy gondolom, erre megfelel a közmondás: egy bolond százat csinál – a játék hevében meg pláne. Különben meg ezt a gyűlöletet nem mi szültük, ez adok-kapok.
– Az MTK-t zsidó csapatnak tartják. Ez a te véleményed is?
– Magának a csapatnak szerintem sok köze nincs a zsidósághoz, az viszont tény, hogy a szurkolóknak kábé nyolcvan-kilencven százaléka zsidó. Úgy gondolom, valahova kell menniük a zsidóknak is szurkolni. Oda, ahol szidják őket, értelemszerűen nem mennek.
– Otthon tartotok olyan hagyományokat, amelyek a zsidósághoz kapcsolódnak?
– Nagyobb ünnepeken el szoktunk menni templomba, de egyébként nem nagyon tartjuk a vallást.
– Tulajdonképpen e társadalom részének tartjátok magatokat, ugyanakkor fáj, hogy ennek a társadalomnak egy másik része kirekesztene?
– Igen.

Szappan-csont, gáz-kam-ra

A kommunizmus utolsó két-három évében teljesen elvadultak a lelátókon az antiszemita indulatok, és ezen az sem segített túl sokat, hogy az úgynevezett rendszerváltás után színre lépett minden idők legtehetségtelenebb magyar kormánya, amely – többek közt – az ilyen indulatokon sem bírt, de nem is igen akart felülkerekedni: Kónya Imre belügyminiszter még a saját rendőrségével szemben is megvédi egy alkalommal a ferencvárosi rendbontókat. A magyar futball után a magyar életszínvonal is mélyrepülésben kezd, s a végrehajtásnak – élén a halálosan beteg Antall Józseffel – egyáltalán nem áll érdekében, hogy az amúgy is ingerült népet még a Fradi megrendszabályozásával is maga ellen hergelje. Örülhet, ha olajozottan kihúzza a négy évet.

MTK helyett Ajax Amsterdam

1994-ben Budapestre érkezik a „varsói gyors”. A szocialista-szabaddemokrata kormány népszerűtlen intézkedésekkel igyekszik megmenteni a gazdaságot, melyek közül is kimagaslik az úgynevezett Bokros-csomag. Az akkori pénzügyminiszter teljes intézkedési tervét ugyan nem merik végrehajtani, de a megszorítások – amelyek megmentik Magyarországot a pénzügyi összeomlástól – még szelídített formájukban is szinte elviselhetetlen terheket rónak széles néptömegekre. Ebben a hangulatban szinte magától értetődik, hogy a zsidók tehetnek mindenről. Ki mást is lehetne hibáztatni, kivált ha olyan kormány van hatalmon, amelyben több zsidó (például Suchmann Tamás és Keleti György) is tevékenykedik?
Az 1994/95-ös bajnokságban nem szerepel a kiesett MTK, a Ferencváros ellenben megnyeri azt az UTE, a DVSC és a Kispest előtt, így indulhat a Bajnokok Ligájában. A futballszempontból sem túlságosan kényeztető évek ínsége után a Fradi-szív ismét megcsillan. A Fradi itthon 1:0-ra legyőzi a belga Anderlechet, kinn 1:1-et csinál, ami önmagában bravúr – és ezzel bekerül a D-csoportba. Idegenben 3:0-ra verik a Grasshopperst, itthon 3:3-ra hozzák a meccset; az Üllői úton 1:1-et csinálnak a Real Madriddal,[87] igaz, a spanyol királyi gárda odakinn már 6:1-re veri őket. Az Ajax Amsterdam azonban már Budapesten is 5:1-re diadalmaskodik, és ezt a ferencvárosi szurkolók egy része nem képes elviselni.
Antiszemitizmusban, rasszizmusban, cigányozásban persze addig sem volt hiány, s mint azt egyes MTK-szurkolók kihangsúlyozták: az ilyesmiben nem is feltétlenül a fradisták jártak az élen. Nem beszélve arról, hogy a féktelen gyűlölet, egymás mocskosparasztozása, lecigányozása, no és persze lezsidózása szinte minden csapat valamennyi kemény magja között dívott – s dívik ma is – pro és kontra. Mégis: a szakkomentátorok, politológusok és szociológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy az Ajax elleni meccsen borult ki az a bizonyos bili.
Az Ajax – ellentétben az MTK-val – nem „született” zsidó csapat: a zsidó szurkolók, mondhatni, örökbe fogadták. Ez a folyamat a hetvenes években zajlott le, abban az időben, amikor a holland futball – két vb-ezüstéremmel, amely helyett akár aranyat is érdemelt volna – zenitjén állt. Ebben az időben játszott Amszterdamban a Tottenham, amelynek vendégszurkolói izraeli zászlókat lengettek (nota bene politikai indíttatásból is: a palesztin terror legvéresebb évtizede volt ez). Ezt a szokást vették át az Ajax-rajongók, akik már a következő héten belengették az ellenfélnek a Dávid-pajzsos lobogót. A reakció – művelt Nyugat ide, liberális ország oda – nem maradt el: Rotterdam, Groeningen, Utrecht együttesei, de különösen a Fradi helyi megfelelője, a Feyenoord az egyetlen elképzelhető módon reagáltak. A kilencvenes évekre az Ajax-hívek odáig jutottak, hogy dacosan felvállalták hovatartozásukat, és annak olykor harcosan nyomatékot is adtak, kórházba juttatva némelykor a Feyenoord-híveket. Óriási különbség viszont, hogy – Magyarországgal ellentétben – Hollandiában a politika egésze, a sajtó, a közvélemény s nem utolsósorban a hatóságok habozás nélkül fellépnek az ilyen jelenségek ellen.
A magyarázat önmagát kínálja: ide jön egy liberális ország vállaltan zsidó csapata, és különösebb megerőltetés nélkül 1:5-re igázza a Zöld Sasokat (aligha csak az erőkülönbség miatt: az FTC-ből addigra már rengeteget kivett az Anderlechttel szembeni bravúr meg a Grasshoppers idegenbeli legyőzése.) Ez önmagában elég ahhoz, hogy az indulatok elszabaduljanak. Azok az indulatok, amelyeket folyamatosan szítanak az embereket a „hazaáruló”, „szociálliberális” kormány ellen uszító, idegenszívűző, libsibolsizó kiadványok, a Göncz Árpádba a szót belefojtó bőrfejűek, az őket „legénykének” nevező csapos-politikusok, no meg a főváros utcáin háborítatlanul grasszáló nyilas bandák. Történik mindez akkor, amikor a hazai zsidó csapat, az MTK eltűnik a süllyesztőben, és úgy tűnik, másodjára már nem is fog onnét előkerülni. Nincs többé kék-fehér mumus!
Ehhez képest FTC-Ajax 1:5: ez sokkal több, mint amit az érző mélymagyar szív el tudna viselni.
Ez a magyarázat persze hamis lenne. Jó néhány megsemmisítő vereséget élt meg már úgy a Fradi, mint a magyar válogatott – amikor például a Népstadionban utóbbi nyolcat kapott a jugoszlávoktól, senkinek nem jutott eszébe piszkoscsetnikezni, és egyetlen szurkolói csoport sem gyújtott rá a Megállj, kutya Szerbia! című első világháborús műdalra. Nagyon valószínű, hogy ugyanolyan botrány tör ki, ha az Ajax elveszíti az összecsapást, és akkor is, ha a magyar ellenfél történetesen nem a Ferencváros, hanem a Kispest, az Újpest, a Zalaegerszeg, a Debrecen vagy bárki más. Nagyon valószínű, hogy a szélsőjobboldali szennylapok ebben az esetben is védelmezték volna a csapatot (soha nem a szurkolótábort, aki a rendbontást nézi: mindig a nemzeti kincset kell védeni!), ebben az esetben is minimalizálni próbálták volna a történteket, elkenni azok súlyát. Holott maguk a szurkolók – mint egyikük meg is erősítette – meg sem próbálják véka alá rejteni, mi történt, és azt sem, hogy miért. Felháborodva hivatkoznak ellenben arra, hogy mi mindent megengedhettek maguknak a Real-szurkolók, akiket persze nem büntet az UEFA; mindezért az impotens magyar sportdiplomácia a felelős, amely már arra is képtelen, hogy egy kis huhogást elsimítson.
Azt szokták mondani: az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók. Alighanem az Ajaxszal kapcsolatos botrány világított rá arra, hogy egy bizonyos rétegnek a futballhuliganizmushoz nem kell MTK. Még csak stadion sem. A lényeg a közhangulat; a lényeg, hogy ebből fakadóan ki milyen messzire mer elmenni; a lényeg, hogy mindezt mennyire tolerálja a politika.

Szörnyek, árják, kommandók

A lassan kialakuló szakirodalom megpróbálkozott a szurkolói csoportok elemzésével is. A nyugati értelemben vett ultra-kultúra eltorzult formában jutott el Magyarországra, egyaránt hasznosítva az olasz és a brit-holland elemeket; sokszor maguk a meginterjúvolt, illetve megkérdezett szurkolók is ellentmondtak egymásnak abban, melyik országot tekintik alapvető értéknek ebben a tekintetben. Ehhez járul, hogy az igazán kemény magok nem szívesen nyilatkoznak önmagukról, azonkívül gyakori az átalakulás, a megszűnés, sőt: a politikai nyomásra való megszüntetés (mint a Fradinál a baloldalinak tartott Békás City esetében történt). Így aztán azok sem voltak irigylésre méltó helyzetben, akik megpróbáltak rendet vágni a témában.
Hegedűs Péter és Véber László a Magyar Hírlapban elemezték az ultracsoportokat, megállapítva, hogy azok „már névválasztásaikkor is igyekeznek eltökéltségüket tükrözni. A vissza-visszatérő Hooligans, Ultras, Fedayn (Öngyilkos Terrorista), Irriducibili (Eltántoríthatatlanok) nem nagyon szorulnak magyarázatra. A dögcédulákba karistolt név utalhat a csapat színeire (Green Dragons – Zöld Sárkányok), a szurkolói csoport stadionban elfoglalt helyére (Curva Sud – Déli Kanyar) vagy a kabalaállatára (Ultra Viola Bulldogs). (…) A hazai ultrák éppoly fanatikusak, mint mediterrán példaképeik, pénzügyi lehetőségeik azonban ugyancsak behatárolják a látványos szurkolás lehetőségeit. Többségük szélsőjobboldali elveket vall. Az első szervezett magyar szurkolócsoportok a 90-es évek elején alakultak, elsősorban a fővárosi nagycsapatok mellett. A Ferencváros nagy szurkolótáborral rendelkezik ugyan, de az Üllői úton inkább az angol-holland stílus a jellemző, ők az úgynevezett huligánok, akik a látvány helyett inkább az aprításban jeleskednek. A fradisták első számú csoportja a Green Monsters (Zöld Szörnyek). (…) Az újpestiek vezető csoportja az 1992-ben alakult Ultra Viola Bulldogs, dalaik változatosak, félelmetes zászló- és transzparensarzenáljuk már-már a nyugat-európai meccsek hangulatát idézi. Miután a Megyeri úton hallgatólagosan megtűrték a pirotechnikai eszközök használatát, időnként lila ködbe burkolják a stadiont. A violás kutyakölyköket a fiatalokból álló, igen lelkes Ultra Korps legénysége adja. Ők azonban inkább csak ugatnak, mint harapnak, a Viola Kaos azonban nem szívesen marad ki a nagyobb csetepatékból.”[88]
Az bizonyos, hogy az ultrakultúrát a két legnagyobb tábor – az FTC és az UTE – honosította meg a magyar stadionokban, halálra ítélve ezzel a valamikor egyértelmű B-közép kategóriát. Ezzel a kifejezéssel jelölték korábban azt az izgága, rendbontó réteget, amely úgymond „nem bír magával”, „nem sportból, hanem balhéból jár meccsre”. Stauber Péter három alapvető csoportot különböztet meg elsőrangú, homályoszlató tanulmányában: huligánt, ultrát és szutykot. Az első társaságra leginkább jellemzőek a következők: „bár formalizált szervezeteik nincsenek, íratlan szabályok alapján is valóságos félkatonai csoportokba tömörülnek. (…) A huligánok vonzzák magukhoz azokat a fiatalokat, akiknek imponál ez a fajta ’rang’ – mert kétségtelenül respektust jelent a szurkolótáboron belül az idetartozás. (…) Többnyire az átlagos szurkolóknál jó tíz-tizenöt évvel idősebb, harminc év körüli emberek. Általában családosak, így bizonyos fluktuáció óhatatlanul adódik körükben. Jellemző, hogy maguk is aktívan sportolnak, vagy sportoltak, sokszor különféle küzdősportokat gyakoroltak. Ennek megfelelően nagy köztük a különféle őrző-védő tevékenységet folytatóknak, éjszakai szórakozóhelyek alkalmazottainak aránya. (Ez persze felveti a szervezett bűnözéshez való kapcsolódásuk kérdését).[89] A huligánok rendzavaró tevékenysége teljesen tudatos, olykor szabályos, katonai jellegű tervezés előzi meg összecsapásaikat. (…) Egyszerre alapvetően ártalmatlanok és rendkívül veszélyesek. Ártalmatlanok annyiban, hogy ideális esetben csak egymással mérkőznek meg, s a kívülállókra, illetve a sportesemény lefolyására nem veszélyesek. (…) Ugyanakkor, mivel régi megfigyelés, hogy az erőszakos megnyilvánulások a stadionokban ’fertőző gócként’ hatnak (…), mégis veszélyesek. Nem tolerálható, hogy erőszakot propagáljanak, s jogállami szempontból is megengedhetetlen, bármennyire kívánnák is, hogy biztosítsák a feltételeket külön kis meccsükhöz.”
Stauber ultrának nevezi mindazokat, „akik a dél-európai stílusú szurkolást képviselik, hatalmas zászlókkal, transzparensekkel, élőképekkel, görögtűzzel. Szervezett csoportokba, rajongói klubokba tömörülnek. Igazából nem erőszak-orientáltak, ők az ellenfelet a szó szoros értelmében ’leszurkolni’ akarják. Ugyanakkor az előbb említett ’fertőző gócok’ szindróma miatt bele-belesodródnak az atrocitásokba. Mivel általában a jobb anyagi helyzetű, középiskolás – egyetemista korosztályból kerülnek ki, s szervezettségük miatt jobban szem előtt vannak, a megelőző tevékenységnek főleg rájuk kell koncentrálnia.”
A maradékot a huligánok nevezik szutyoknak, „jelezve a tőlük való elhatárolódást. Olyan nehéz anyagi helyzetű, sokszor munkanélküli fiatalokról van szó, akik, bár klubszeretetük megkérdőjelezhetetlen, nem elsősorban a labdarúgás miatt jönnek a meccsre, hanem hétköznapi frusztrációik ellensúlyozására. Nem szabad elfelejteni, hogy számukra jószerivel a sport az egyetlen megfizethető szórakozás. A meccslátogatásról vallott sajátos felfogásuknak megfelelően mértéktelenül fogyasztanak alkoholt a mérkőzés előtt, alatt és után is, randalíroznak, önkontrolljukat elvesztve, céltalanul rombolnak, járókelőket bántalmaznak.”[90]
Az MTK-nál a fénykorában is legfeljebb 50-60 főt számlált Blue Front nem tudott különösebb hullámokat verni, az örökrangadó másik résztvevőjénél, a Fradinál viszont több olyan alakulat is formálódott, amelyekkel egyenként is számolni kell. Az egyik legjelentősebb ultracsoport, a fentebb említett Green Monsters épp az emlékezetes 1995. esztendőben jött létre. A tagok bevallása szerint a csoport alapításakor „senki nem gondolt arra, hogy ez a brigád többre hivatott az együtt meccsre járásnál”, mesélik a honlapjukon (fradidrukker.hu). „Az első évben egy FTC-Vasas meccsen debütáltunk, a kezdő tagság 20-25 fő. Elképzelés nélküli, kiforratlan egyéniségek, átlagéletkor 18 év. Ezt az első drapink is bizonyítja. (…) Ahogy telt-múlt az idő, egyre többen szimpatizáltak az akkor még a K szektor 10. sorában állandóan helyet foglaló, a szurkolásba csak ritkán bekapcsolódó branccsal. Talán irigyelték azt, hogy látszólag nagy egyetértésben, mindenhol megjelenünk és valahová tartozunk; leginkább egymáshoz. Ami abban az időben nem igazán így volt, így hát fel kellett nőni magunkhoz, ne csak egy látszatcsoport legyünk.” A honlap szerzője végül reményét fejezi ki, „hogy a néha durva hangvételű, ám annál dallamosabb nótáink (Faszszopó Újpest, Ha megölnek egy lilát... stb.) segített megváltoztatni sok ember álláspontját.”
Ez is egyfajta hozzáállás. Nem marad a dallamos nótáknál a Kettes Szektor, amelyről ugyanitt megtudjuk: „alakulási éve, ellentétben a napjainkban alakuló csoportokéval, nem meghatározható, hiszen egy folyamat része volt. Az elnevezés sem fedi teljesen a valóságot, hisz a Kettes az egyes szektor felső részén található. Azt is lehet mondani, hogy a Kettes volt az első olyan különálló csoport, amelynek nevet adtak, mert akkoriban még nem voltak csoportok, csak táborok. A kettesnek éppen ezért nem is volt, soha csoport drapija. A későbbiekben volt egy-két próbálkozás olyan drapival, ami mögött főként a Kettes állt (Frank City hooligans, Green Kommandó), de ezek rövid életűnek bizonyultak. A Kettes története a 80-as évek végén kezdődött. ... A következő idegenbeli Újpest meccset megelőzően a Fradisták az Árpád-hídi aluljáróban találkoztak. A lilák jó szokásukhoz híven megtámadták a fradistákat, de a Kettes Hypós[91] vezetésével nem csak felvette velük a harcot, hanem győzelmet is aratott felettük! Ez volt a Kettes egyeduralkodásának a kezdete.”
A honlap a Tizenhatos Szektor megalakulását vázolva 1995-re teszi az Aryan Army, vagyis Árja Hadsereg megalakulását, amely „elsősorban az Aryan Greens tagjaiból, valamint egyéb skinhead és hooligan fiatalokból szerveződött, és nagyon hamar ütőképes csoporttá vált. 1995 őszén, a BL-szereplésnek köszönhetően már egész Európa elé kilépett. Drapiját rettegték egész Amszterdamban, miután Vincze Ottó második góljával mind a Fradit, mind a közönségét újra megismerték! (Az igazsághoz hozzátartozik – teszi hozzá zárójelben, de önkritikusan a szerző – hogy a Frankcity Hooligans halálfeje, valamint a Grüne Jugend és a New Order drapi is sokat segített az ismertséghez.) (…) A stadionon belül gyakorlatilag nem nagyon volt balhé (persze néhány pofon minden tömegrendezvénynek része), viszont azon kívül, illetve az idegenbeli mérkőzéseken rendszeresek voltak. Mivel ez az összefoglaló nem a balhékról, hanem a csoport kialakulásáról szól, nagyjából be is fejeződik 1996 környékén, hiszen azóta jelentős változás nem történt. Igaz, a tagok cserélődtek, de a csoport váza továbbra is együtt maradt, és remélhetőleg kitart addig, míg az új kapu mögötti generáció meg nem erősödik a Ferencváros nevéhez méltóan! A bemutatásnak megfelelően, a 16-os szektor a Killer Green Group, Pumukli Casuals, Aryan Greens, Hellish Greens, Aryan Army, Cannibals és egyéb csoportok (mint a drapiját soha el nem készítő 5,50 AlkoHools) tagjaiból szerveződött. A ferencvárosi hooligánok mintegy 250-300 fos csoportjának gerincét jelenleg a 16-os alkotja! Törekszünk arra, hogy a stadionból kivigyük a rendbontókat az utcára, és más ellenséges hool csoportokkal korrekt bokszot hozzunk létre, a privát szurkolóktól mentesen!”
Úgy legyen. A Stormy Camps (Viharos Táborok) „1998. január 30-án alakult. Célkitűzésünk egy ultramentalitású csoport létrehozása volt, ami minden mérkőzésen képviselteti magát. A STORMY SCAMPS 97/98 tavaszi Siófok elleni mérkőzésen debütált.” Az ugyancsak hangzatos elnevezésű Cannibalsról megtudjuk: „1994. novemberében, a már létező Fanaticsből, ill. csoportokon kívüli, de az akkor még elég kezdeti, B-közepes időket idéző szurkoláson javítani akaró fiatalokból jött létre. A bajnoki szünet után, a tavasz derbiére időzítettük nagyközönség előtti bemutatkozásunkat, így Újpesten transzparenssel ill. akkor még újdonságnak számító rudas zászlókkal, 70 fővel jelentünk meg. A '95-ös év mind a Ferencváros, mind pedig a csoport életében kiemelkedő időszaknak számított. Az egyik legjobb – talán azóta sem felülmúlt – túránk, a brüsszeli BL selejtezőre történő utazás. A nagyrészt kannibálokból álló busz, a többeknek első külföldi út, és az 1-0-ás győzelem[92] mind a jó hangulatot és a még inkább egybekovácsolódást segítette elő. (Az olyan apróbb kalandokkal együtt, mint pl. a buszvezetőnk vezetés közbeni álomba merülése egy németországi autópályán.) Az ezt követő mérkőzések mindenki számára aki azokat a helyszínen átélhette, így nekünk is felejthetetlenek maradnak. Az Ajax elleni, a Monstersszel közös görögtüzezés, egy 120 órás buszút Madridba, vagy az amszterdami kitiltás miatt, az Üllői úti hóesésben a kivetítő előtti tüzezés és szurkolás megismételhetetlennek tűnő élmények.”
Több éve közösen meccsre járó baráti társaságból, kezdetben harmincnégy fővel alakult meg 2001 nyarán az egyik legújabb, politikailag magát irredentának valló ultracsoport, az EBOLA. A mozaikszó az Energetic Band of Latest Agressors, vagyis: a Végső Energikus Agresszorbanda elnevezést takarja. „A csoportunk nevének megválasztása nehézkes volt, végül az EBOLA mellett döntöttünk – vallják. – Hogy miért? Mi is úgy szurkolunk vagy pusztítunk, ha a Ferencvárosról vagy ellenségeiről van szó, mint az Ebola-vírus (tíz százalékos a túlélési lehetőség). Transzparensünkön látható jelképek a Ferencvárosi Torna Club imádata mellett a magyarságot, a haza szeretetét, jelenlegi határaink el nem ismerését fejezik ki. A foci mellett tagjaink pénz és idő függvényében látogatják a női kézilabda-, a jégkorong-, valamint a vízilabda-mérkőzéseket is, utalva az ultrákra: ’Mi mindenhol ott vagyunk, a Fradinak szurkolunk’. A csoport – folytatódik a hitvallás – részt kíván és részt is fog venni minden olyan tevékenységben, mely méltó a Ferencvárosi Torna Club hagyományaihoz, mely öregbíti az FTC, valamint szurkolói hírnevét és elismertségét. Az EBOLA nemre való tekintet nélkül nyitott csoport, bárki tagja lehet, aki elfogadja ideológiánkat, és imádja a Fradit és a magyarságot.”

[Beszélgetés a lelátón – VII.]

„Nincs kicsi rasszizmus, sem pedig nagy”

Sztálinista Tanár Úr (nagyon öreg), MTK-szurkoló

– Mikor járt először meccsen?
– Négyévesen. Az első azonban, amit fel is fogtam, az egy MTK-Reims kupameccs volt, 4:4 lett az eredmény.
– Családi hagyománynak köszönhetően választotta az MTK-t?
– Apám és egy barátja gombfociztak, sorsoltak, ki legyen az MTK-val, ki a Fradival. Neki jutottak a kék-fehérek. Már a harmincas években kijárt a csapat meccseire.
– Mesélt arról, milyen érzései voltak a csapat 1940-es feloszlatásakor?
– Az egy rémes dolog lehetett. Az összes ezzel kapcsolatos élménye voltaképp abban merült ki, hogy megértette: itt valami szörnyű fasiszta rendszer készül.
– Korábban, például a zsidótörvények kapcsán édesapja nem akart tudomást venni arról, ami készül?
– Nagyon fiatal volt, 1938-ban 16 éves. Több millió ember nem látta, hogy mi készül. Apám egyébként nagyon is érzékelte a szituációt, hiszen az MTK betiltása után Vasas-drukker lett, a munkásokat és a szociáldemokratákat támogatta, ami arról tanuskodik, hogy ekkorra felismerte az antifasiszta ellenállás jelentőségét. A felszabadulás után természetesen „visszapártolt” az MTK-hoz, mit előbb Textilesnek, Bástyának, majd Vörös Lobogónak neveztek. Vörös Lobogó-meccsek közül már sokra emlékszem én is. A hatvanas években leginkább az esett rosszul, hogy divatba jött az örökrangadó újságégetés. Összecsavart újságból csavartak fáklyát a fradisták, és annak meggyújtásával ünnepeltek, ha a Fradi nyert az MTK ellen. De tömeges náci megnyilvánulásoknak nem voltunk tanúi, egészen a nyolcvanas évekig. Kisebb atrociásokra emlékszem csupán, a 70-es évek elején Székesfehérváron volt egy „libázás”, valaki a pályára dobott egy libát. De hát ezek egyes, elszigetelt események voltak.
– Milyen érzés volt, amikor az MTK 1956-ban visszakapta a nevét?
– Kissrácként ezt csak afféle érdekességként éltem meg. Ami a nevet illeti, gyerekként én nem az MTK-hoz, hanem a Vörös Lobogóhoz kötődtem. Amikor apámtól megtudtam, hogy az „új” név volt valaha az eredeti, ezt próbáltam empatikusan felfogni, a történelem már kisgyermekkoromtól érdekelt. A másik oldalon sokkal erősebb kötelék fűzte a szurkolókat a Ferencváros névhez, hiszen az MTK a legnagyobb sikereket Hungária néven érte el a 30-as években. Ők joggal érezték úgy, hogy a háború után az egész szélsőjobboldali tradíciót eltiporták, és ebben jelentős szerepet játszottak a Ferencvárossal szembeni retorziók, noha természetesen messze nem minden fradista volt jobboldali vagy szélsőjobboldali. Sőt, a Fradi először tiltakozott az MTK betiltása ellen, de aztán a nyilasok „elfoglalták” a klub vezető pozícióit.
– Ugyanakkor a rendszer kétarcú volt a Fradival szemben: tartott is tőle, a hatalmas szurkolótábort nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– Ez a mai napig így van, noha az aktív tábor nagyon megcsappant a futball elhalásával párhuzamosan. Ma már a Fradi is kevésbé érdekes. Rendszerváltás ide vagy oda, a hatalom mindig „viszonyul” hozzá, míg más csapatokhoz nem feltétlenül. Ugyanakkor hangsúlyozni kell: a Fradi soha nem volt homogén – mindig is kétarcúnak mutatkozott. Ebbe belejátszott, hogy rendkívül heterogén bázisból merítette a közönségét; belejátszott, hogy a finanszírozók között fellelhető volt mindenféle vallású és etnikumú ember, zsidók is. De hogy épp ott vert legerőteljesebben gyökeret a szélsőjobboldal, az sem véletlen.
– Biztos? Ez szinte bármelyik csapattal megtörténhetett volna.
– Egy évszázada már annak, hogy a Ferencváros mögé felsorakozó sváb kispolgárság soraiban már igen élénken megnyilvánult a túlhajtott magyarosodási törekvés, ami jól integrálódott az akkori ferencvárosi közegbe. Ezt a kérdéskört már a történetírás feltárta. Ezek az emberek kompenzációs alapon nagyon nagy hangsúlyt adtak a magyarrá válásuknak, és sok embernek ez tetszett, olyanoknak is, akik magyarságukon kívül olykor semmilyük sem volt, legalább egyfajta közösségi élmény vagy annak illúziója lehetett az osztályrészük. Sokszor előfordult a magyar történelemben is, hogy éppen az etnikai értelemben nem „őshonos” etnikum képviselői nagyobb magyarnak akarnak látszani, mint az eredeti etnikum tagjai. 1918-1919, majd Trianon után a nacionalizmus megerősödésével az antiszemita tendencia hatalmas lökést kap, s ha megnézzük a húszas-harmincas évek sajtóját, akkor azt látjuk, hogy bizony vannak bajok a szurkolókkal, még rendőri fellépésekre is sor kerül néhanapján. A Horthy-rendszer idején az antiszemitizmus nemhogy a közbeszéd, de a hivatalos ideológiának is szerves része lett, és ez természetszerűen gyökeret vert egy ilyen közönség bizonyos rétegeiben. Aztán kiderült: nem csak ott. Még ma is, 60-70 évvel később bármelyik klubnál gyökeret tud verni egy antiszemita kirekesztő magatartás Újpesttől a Fáy utcán át Debrecenig és Diósgyőrig. Igazán veszedelmessé azonban a 30-as éves végén és a 40-es évek elején vált, amikortól a nyilas mozgalom direktben is a Fradira települt, amint fentebb már utaltam rá. Ez az egyik vonulat – mert a Ferencvárosnál ott van a másik vonulat is: amelyik az MTK betiltása ellen tiltakozik, amit korában már szintén aláhúztam. Megvolt a baloldallal is a kapcsolat, és meg is maradt: állítólag ma a Fradi-szurkolók fele MSZP-szavazó.
– Egy interjúalanyom beszámolt arról, hogy baloldali érzelmű békásmegyeri szurkolók próbáltak megnyilvánulni 1998 táján, de aztán jobbnak látták a visszavonulást.
– A baloldal sohasem vállalja fel az eszméit agresszíven. Sem az utcán, sem a futballpályákon. Magyarországon igazán a szélsőjobboldali tradíció az agresszív. Az erőszak kultusza, amelyet nem érdemes csak a Fradi, a Debrecen vagy az Újpest kemény magjához kötni, a nyolcvanas években szerte Európában megjelenik. Hozzánk csak késéssel „gyűrűzik be”, de megvannak a hordozói, és mondjuk ki: ezek a hordozók a társadalom legalsóbb rétegeiből kerülnek elő. Ezeket az eszméket nem ők találják ki, hanem másolják. De itthon is félelmet kelt. Sok fradista barátom nem jár már ki a Fradi-meccsre, hiába hívom őket egy-egy örökrangadóra.
– A nyolcvanas években tapasztalt eldurvuló hangnem annak köszönhető, hogy felpuhult a rendszer, s a szurkolók bátrabbak lettek?
– Akkor már bomlott a régi rendszer. A rendőrség sem igen tudta, mit szabad, mit nem, meddig mehetnek el, s a közönség jó része érezte: ez a nagyobb szabadosság kvázi az antiszemita megnyilvánulásoknak is szabad teret ad. Később pedig, a rendszerváltás után átszakadt az addig is repedező gát. Mert ha az Országgyűlésben zsidóznak, mit csodálkozunk azon, ha a lelátókon is elkezdik ugyanezt? És minél rosszabb a futball – márpedig egyre rosszabb – annál inkább úgy érzik: nem a játékkal kell foglalkozni, hanem a protestálással.
– Miért nem képesek az egyes csapatok vezetése és szurkolói megfékezni az ilyen megnyilvánulásokat?
– Ez jó kérdés, különösen annak tudatában, hogy a bajkeverőket a Manchester Unitedtől például egyszerűen kitiltották. Pedig ott, de az Arsenalnál vagy akár a Bayern Münchennél is rendkívül erősek voltak a rasszista csoportosulások, és képesek voltak megfékezni őket, mert meg akarták tenni. Nálunk a rendőrök még a nyilas zászlót is félnek elvenni a szélsőjobboldali „szurkolótól”.
– Angliában több száz éves működő demokrácia van, amelynek a hagyományos önvédelmi reakciói is jóval erősebbek.
– Igaza van; ezt azért ne intézzük el ennyivel, mégsem ilyen egyszerű, ezt higgye el nekem.
– Ellenkezőleg, arra céloztam, éppen ön az, aki túlságosan leegyszerűsíti a dolgot, amikor úgy véli, egyszerű adminisztratív intézkedésekkel útját lehet állni a futballrasszizmusnak.
– Hasonlót sem állítottam, éppen azt igyekeztem megmagyarázni, hogy a rasszizmus felülről jön lefelé. Azt mondtam ugyanakkor, hogy a törvénynek megfelelően ezt csinálták az Európai Unióban sokfelé, képzelje el. És működött a dolog. Videóra vették a rendbontókat, jó néhányukat bíróságilag eltiltották a klubkártya birtoklásától, ami nélkül egyszerűen nem tud bejutni a stadionba. Ez persze nem megoldja a problémát, de azért fékezi. A legfontosabb a felvilágosítás, a tanulás és oktatás, mindenekelőtt persze a szegénység, a munkanélküliség, a szociális kirekesztettség felszámolása, hogy megszűnjön végre az agresszív bűnbakkeresés, a neofasizmus társadalmi forrása. Addig is marad a rendőrség.
– Tekintsünk most el attól, hogy kis hazánkban mindennek nincsenek meg sem a jogi, sem a technikai alapjai. A fradisták napjainkban egybehangzóan állítják, hogy igyekeznek megjavulni, sokkal kevesebbet zsidóznak, a múltkori meccsen is talán ha két percig tartott az ilyesmi; nem is értik, mi bajuk az MTK-soknak, bezzeg, amikor őket mocskosparasztozzák, ők is mehetnének panasszal az MLSZ-hez.
– Most viccel? Lehet az ember két percig rasszista? Aki „két percig rasszista” a televízió jóvoltából országos nyilvánosság előtt, az gyűlöletkeltő rasszista, hisz több százezer ember előtt zsidózik. Egyszer egy cikkben megreklamálták, mennyire torzít a sajtó, mert azt írták, tíz náci zászló volt a B-középben, holott csak egy volt. Erre én azt válaszoltam: szégyen, hogy ő azt írja, „csak egy” náci zászló volt, mert azt kellett volna írnia: Te jó ég! Volt egy náci zászló a Fradi-pályán. Egyébként a mostanin is volt!…
Az MTK-nál néhányan persze „mocskosparasztoznak”, tömegesen biztosan nem. A miénk a legbékésebb szurkolótábor. Amikor legutóbb 1-o-ra megvertük a Fradit, azon a meccsen, amelyen a bírónak három fradistát is ki kellett állítania, a meccs végén sokan megtapsolták a Ferencváros csapatát is. Ne kérdezze miért? Bonyolult lelki probléma ez is. Ez a másik véglet. Kevesen is vagyunk. A közönség kulturális összetétele is eltér a többi táborétól. Hadd húzzam még alá: ez nem Fradi-MTK ügy. Teljesen mindegy, hogy a rasszizmus kivel szemben nyilvánul meg. A rasszizmus és a „parasztozás” egyformán elvetendő, de a rasszizmus társadalmi veszélyessége itthon és világméretekben is sokkal jelentősebb, mint a káromkodás és trágárság. A cigányozás, amit például az FTC és az Újpest meccsein előszeretettel kultiválnak, embertelen. Arról nem is beszélve, hogy a roma magyarok minden csapat szurkolótáborában jelen vannak, az MTK-tábor nem kizárólag zsidókból áll, tehát egyidejűleg minden szurkolótábort sérelem ér, amikor a rasszizmus megnyilvánul a pályákon. Miért is lenne különb egy nem cigány magyar, mint egy cigány magyar? Bőrszín, vallás és származás alapján ember és ember között nincsen minőségi különbség. Tehát minden jó érzésű magyar embert sért a futballrasszizmus.
– Hadd legyek az ördög ügyvédje: azt kell mondjam, volt már rosszabb is! Tényleg „csak egy” ilyen jelképet láthattunk, csakugyan mérsékelt volt a verbális sértegetés – annak dacára, hogy a kiállításokkal a Fradi most nagyon megjárta. Akár azt is mondhatnánk: a közönség ezt és a vereséget úriemberként viselte.
– Őszintén örülök, ha ez náluk javuló tendencia. Úgy legyen.
– Ők azt állítják, ez igenis tendencia, igyekeznek lefogni a kezeket…
– De akkor miért nem fogták le a náci zászlót vivő gyerek kezét?
– Az egy kelta kereszt volt.
– Nem kelta kereszt volt. Hogy ne legyen tiltott önkényuralmi jelkép, a nyilas zászló nyílhegyeit lenyesték, de mindenki látta, mit üzen, és az az üzenet nem volt megnyugtató. Ön nem érvelhet azzal, hogy a tábor nem nagyon, hanem csak egy kicsit fasiszta, a fasizmusnak ugyanis nincs helye az európai, s így a magyar közéletben sem, tehát a lelátókon sem. Nem azért, mert az Európai Unióhoz csatlakoztunk. Ezt a demagóg euroblablát ki nem állhatom, mert tudom, hogy ott is van rasszizmus, bárhogy fényezik: létezik, mint a globalizmus negatív következményei miatti torz ellenállás.
– Az MTK-tábor fiataljai sem éppen a sportszerű szurkolást testesítik meg.
– Ha valaki úgy szocializálódik, hogy valamennyi meccsen megbélyegzés az osztályrésze, előbb-utóbb maga is elvadul. Én ezt okozatnak tartom. Mellesleg pedig perifériális jelenségnek. Miért, miket mondtak ezek a gyerekek?
– „A Fradi meg elmehet a bús picsába”, hogy az egyik lájtosabb refrént idézzem.
– Igen… Nos, hát én az ilyen rigmusok hangoztatásával – ezt mondani sem kell – természetesen nem értek egyet, mint már említettem. Az ön által idézett sor mindazonáltal – ismétlem – más hangzású, mint mondjuk a gázkamrázás vagy a vonatozás. Nincs egyetemleges negatív üzenete valamely vallás, nemzetiség vagy társadalmi csoport felé. És azt se feledje, amit az ok-okozatról mondtam az imént. A feladat az, hogy a rasszizmust a futballpályákról kiszorítsuk, a megoldás persze csak az volna, ha a rasszizmus okait szüntetnénk meg, de azt a magántulajdonra épülő kapitalista rendszer nap mint nap újratermeli. Minden csapat vezetőségének magának kell a rasszizmust a szurkolótáborból kiszorítani, ha ezt a Ferencváros vagy az UTE, a Debrecen vagy a Honvéd vezérkara nem képes megtenni, az az ő szégyenük id. Ebben az esetben rendőri intézkedésekre van szükség, ugyanis az ilyen megnyilvánulások alkotmányellenesek és törvénytelenek.
– Mi az oka annak, hogy a hatalom ennek dacára nem mer rendet vágni a futballhuligánok közt, inkább megsérti a saját törvényeit? Félnek, hogy elveszítik a választásokat?
– Az én véleményem szerint valamennyi politikai párt – de különösen a szocialista – még mindig bizonyos kompenzációs alapon működik. A múltban, a Kádár-korszakban elkövetett antidemokratikus intézkedések, valamint az akkori politikai torzulások miatt az MSZP egyes vezetői, politikai megbízottai úgy gondolják, nekik jobban kell tolerálniuk az alkotmányellenes dolgokat, ha azok jobboldali köntösben jelentkeznek. Nem tartják egészségesnek a tömegoszlatást, a náci szervezetek betiltását. A jobboldali pártok néha furcsa mód ügyesebben taktikáznak ezen a téren – így például a Fidesz betiltotta a Vér és Becsület felvonulását, az MSZP meg nem –, másfelől viszont a FIDESZ vezetői összekacsintanak a szélsőjobboldal nem egy orgánumával, rendezvényével.
– Mivel magyarázható, hogy az – úgymond – felelős magyar kormány korábbi igazságügyi minisztere a Várszegi-féle ügylet kapcsán elhangzó legotrombább fajgyűlölet kapcsán megjegyzi: nem ért a focihoz?
– Nem képzeli, hogy egy, a keresztény-nemzeti hagyományait jelentős részben a Horthy-rendszerig visszavezető politikai erő, mint a Magyar Demokrata Fórum szembe kerül a saját örökségével, no meg a saját bázisával? Az 1945 előtti uralkodó osztály maradványai ezt az örökséget viszik tovább. Könnyebb a rasszizmust focijelenségnek tekinteni, mint világosan és egyértelműen szembeszállni vele.
– Ezen maradványok számára 1944-ben megállt az idő?
– Megállt az már Ady idején, aki így kiáltott fel: „Hadd omoljon össze Hunnia úri trágyadombja!” Nem omlott össze. Sőt, feltámadt.

Pénz beszél

Az 1995-ös esztendő – túl az alapvetően tiszteletre méltó BL-szereplésen, valamint az Ajax-meccset követő nemzetközi botrányon – egyebekben is fontos éve volt a Fradinak: a nemzeti kincs kincstárából ebben az időben tűnt el nem akármekkora összeg. Körülbelül félmilliárddal nyúlták le a Ferencvárost, és jellemző, hogy többhavi huzavona, ügyészségi vizsgálat, valamint jelentős újságírói szennyeskiteregetés után sem lett a dolognak következménye. Az állam és annak nyomozati szervei egyszerűen visszariadtak attól, hogy a legnépszerűbb magyar focicsapat berkeiben kutakodjanak – mint azt Bocsák Miklós kitűnő könyve egyértelműen kimutatta. Hiába tette; a könyv nyomán sem történt semmi. A pénz beszélt. És ehhez a politikai jobboldalnak – amelynek egyes képviselői később a Fradi pártfogóiként tetszelegtek – egyetlen szava sem volt. Talán mert a pénz beszélt.

Kísért a múlt

Az MTK-nál is – igaz, ott pozitív értelemben. Ez – az 1994/95-ös – bajnokság volt az, amikor Várszegi Gábor felkarolta a csapatot. A leggazdagabb magyarként számon tartott egykori zenész, aki a diktatúra idején elhagyta az országot, s külföldön mesés karriert futott be, úgy gondolta: van üzleti fantázia az MTK-ban – ráadásul a kék-fehér gárda olyan helyzetben volt, hogy arra rajta kívül senki más nem vetett szemet. Nem irigyelték a másodosztályban futballozó együttest. Miként arra Krausz Tamás rámutat: a Fotex tulajdonosának „semmi nehézsége sem akadt az MTK-val, amely körül sem kemény mag, sem komolyan vehető maffiózó csoportok, sem erős állami klientúra nem volt.”[93] A visszajutást ez a társaság harcolta ki: Bíró – Salacz, Jávorka, Tamási – Farkasházy, Talapa, Horváth, Nagy S., Zsivóczky – Kenesei, Takács. Ebben még semmi különöset nem láttak a futball hívei, hiszen a magyar bajnokságok történetében hagyományszámba megy, hogy a relatíve erős NBI-ből kieső két csapat a sokkal gyengébb alsóbb osztályban remekel, és a következő idényben az élen végezve visszakerül a felsőházba. 1996-ban az MTK azonban nem pusztán megkapaszkodott, de az ötödik helyen végzett. A következő bajnokságban tizenöt meccset nyertek meg egymás után, és ez – ha a magyar labdarúgás időközben nem süllyed oda, ahová nyomták – akár a régi időket is idézhette volna. Még a tabella is az első negyven évet idézte: 1. MTK, 2. UTE, 3. FTC. Megdobogtatta a kék-fehér szíveket, hogy Garami József lett az év edzője, Babos Gábor a legjobb kapus, Kenesei Krisztán a legjobb 21 éven aluli játékos, Illés Béla pedig a gólkirály.
A magyar futball és az ország hatalmasat változott a huszadik század első fele óta, de sok jelenség el nem veszett, csak átalakult. A közönség legnagyobb része – élén a fradistákkal – természetesen nem nézte jó szemmel a rivális újabb sikerét, de a média sem volt éppen az MTK jó barátja. „Bizonyos társadalmi elvárásoknak megfelelően a sajtó egy része hosszú évtizedek óta – olykor közismerten zsidó származású újságírók, tévékommentátorok közreműködésével – döbbenetes sokszínűséggel ápolta (és ápolja) az MTK-val szembeni antiszemita ihletettségű ellenszenvet. Természetesen sohasem nyíltan, kivéve a szélsőjobboldali sajtót.”[94] A média kiszolgálja azon rétegek érzéseit, amelyek úgy vélik: ha a Zöld Sasok remekelnek, az a Fradi-szívnek köszönhető, ha viszont az MTK, az Várszegi pénzének. A modernkori Brüll Alfréd ugyan nem mecénás, hanem vérbeli üzletember, akinek tevékenységéről ugyan még a Hungária körúti lelátókon is megoszlanak a vélemények, ám a múlt egyre kísértetiesebben bukkan fel: az 1997/98-as idényt Nemzeti Professzionális Bajnokságként írják ki, s abban a csapat MTK-Hungáriaként végez az első helyen, az FTC és az Újpest előtt… Mi ez? A történelem fintora? Az ismét hungáriásodó klubról persze – Várszegi közreműködését követően – immár az ördög sem mossa le a zsidóságot, így csak találgathatjuk, miféle régi beidegződések működhettek a félig-meddig véghezvitt újabb magyarosítás mögött.

Megint beleszól a politika

A Ferencvárost az 1995-től nyilvánvalóvá vált pénzügyi káosz miatt akkor sem lehetett volna eladni komoly érdeklődőnek, ha ezt valóban akarták volna – pedig nagyon kellett a befektető. Az évtized második fele az edzőbotrányoktól volt hangos: a szurkolói kemény mag ekkoriban döbbent rá, hogy beleszólása van abba, ki dirigáljon a kispadról, s újonnan kivívott jogaikkal élve egymás után megbuktatták Novák Dezsőt, Varga Zoltánt, majd Nyilasi Tibort. A teljes pénzügyi átláthatatlanság, a hatalmas bürokrácia, a különféle érdekcsoportok harca, no meg az a tény, hogy az ügyészség, ha lépni nem is mert, mégiscsak ott lábatlankodott az Üllői úton – elvette a komolyabb külföldi befektetők kedvét, akik teljes joggal érezték úgy az első tapogatózások után: zűrös balkáni dzsumbujdába kerültek, amelybe ha belekeverednek, nem lesz kiút. A konzervatív politizálás 1998. évi visszatértével pedig került pénz a klubhoz – csakhogy azért a Ferencváros hatalmas árat fizetett.
Torgyán Józsefet a magyar politikában eltöltött évei, illetve a Független Kisgazdapártban játszott meghatározó szerepe után aligha feladatunk e könyvben minősíteni; úgy gondoljuk, ma nincs az országban olyan ember, akinek ne alakult volna ki véleménye a jeles jogászt illetően, aki az Orbán-kormány idején földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszterként tevékenykedett. Ugyanez érvényes a Fradi megerőszakolásának időszakára is: akivel e kötet összeállításakor beszéltünk – MTK-sok, FTC-drukkerek, függetlenek és focihoz nem értők –, egytől-egyig meggyőződéssel vallották, hogy Torgyán doktort a népszerűség hajhászása vezette a legpopulárisabb klub élére, ahol (és ebben is közmegegyezés alakult ki) nem sok keresnivalója volt. Torgyán megtette azt, amit korábban Boross miniszterelnök, Kónya belügyminiszter és még sokan mások: odadörgölőzött a futball ürügyén zsidózókhoz, de ő ráadásul az adófizetők pénzét is odaszórta cserébe – anélkül, hogy erre bárki felhatalmazta volna. Ám ennél többet is tett: a Fradi-MTK meccsen nemhogy demonstratíve bement a zöld-fehér szurkolók közé, de a szektort azt követően sem hagyta el, hogy a nézők egy része rázendített a szokásos mocskolódásokra, a neki nem tetsző végeredményt követően pedig hisztérikus megjegyzéseket engedett meg magának a játékvezetést illetően (lásd a 19. lábjegyzetet.) A józanabb polgárok mindig is tisztában voltak azzal, hogy az úgynevezett magyar úri középosztály maradékai ott kívánják folytatni, ahol anno abba kellett hagyniuk – ezt érezni lehetett Antall egyes megnyilvánulásain, s bizton tudhatta mindenki a Csurka-dolgozat után – de az mégiscsak több volt az elégnél, amikor a dél-amerikai cseresznyeüzletei hírével hazatérő Torgyán doktor éppen egy örökrangadón adta áldását az antiszemita őrjöngésre.[95] Főnökének, Orbán Viktornak ehhez nem sok hozzáfűznivalója akadt.
Annál is kevésbé, mivel az 1998-ban hatalomra került, eredeti liberális mivoltából jobboldali-konzervatívvá kimosakodott Fidesz első emberét köztudottan sok szál fűzte a focihoz. Orbán nem csak Magyarország legfiatalabb miniszterelnökeként tehette le az esküt, de ő volt az első kormányfő, aki elmondhatta magáról: igazolt labdarúgó. Társasága vehemensen vetette rá magát a magyar gazdasági életre, s azon belül is a futballra. Hiába volt ekkor rövid ideig jó szándékú elnöke az MLSZ-nek Kovács Attila személyében, Orbán sportminisztere, Deutsch Tamás útján kiebrudalta a posztról, majd a magyar kormány nem kevesebbre tartott igényt, mint hogy a teljes sportágat az uralma alá vonja.
Rákosiék ugyan hatalmi szóval kierőszakolták az átigazolásokat (így majdnem a komplett Fradi-gyémántcsatársort áttették a Honvédba), de arra még ők sem vetemedtek, hogy beleszóljanak, ki legyen az első és ki a másodosztályban. Orbánék – akik érezték, hogy vidékiségük miatt soha nem fogják magukat igazán otthon érezni a „bűnös városban” – ösztönösen gyökereik felé fordultak, sajnálatos módon öntve az olajat az urbánus-vidéki ellentét tüzére. Logikus volt, hogy a „fiúk” a vidéki futballkluboknak próbáltak kedvezni. Ennek a folyamatnak volt a része az ugyan budapesti, ám magát alapvetően a gazdatársadalom Messiásának feltüntető Torgyán ámokfutása, amelyet a Fidesz azzal a hátsó gondolattal tűrt el, hogy a doktor urat előbb-utóbb úgyis kipiszkálják a hatalomból (mint utóbb láthattuk: ez és a Kisgazdapárt ledarálása a legtökéletesebben sikerült is a polgáriságát hangsúlyozni nem győző üzleti vállalkozásnak).

Tüzet a vízzel

Várszegit nem igazán szerették már akkoriban sem az MTK szurkolótáborban, bár minden egyes ember, akivel szerencsém volt beszélni, szuperlatívuszokban beszél a „fordulat évéről”, az 1994-re teljesen szétzüllött csapat gatyába rázásáról, s főleg a pénzről, amibe ez a milliárdosnak került – és minden egyes ember, mikrofonban vagy mikrofonon kívül, hangsúlyozottan így említette a tulajdonost: Várszegi úr.
Ám kétségtelenné tették azt is, hogy szeszélyessége legendássá vált a Hungária körúton – a nézők néha a meccsek unalmasabb pillanataiban is azokat a pletykákat tárgyalták, amelyek egyre konkrétabb formákban szivárogtak ki a vezetőség berkeiből. A kiismerhetetlen üzletember folyamatosan cáfolta a híreket – így például azt, hogy a Lombard FC-nek akarná átadni az MTK-t –, de a magyar ember már régen hozzászokott, hogy a hatalmasságoknak soha nem szabad hinni; az sem igaz, amit kérdeznek. Majd újabb hírrel riogatták egymást az emberek. 1998 végén a belügyminisztérium nem volt hajlandó arra, hogy tovább finanszírozza az Újpestet, ami egyet jelentett a csőddel: a klub csak a játékosok felé több, mint 200 milliós tartozást halmozott fel. Amikor kiderült, hogy Várszegi az UTE megvételét fontolgatja, mind a két szurkolótábor a plafonig ugrott. Fentebb már láthattuk, hogy ami a drukkereket illeti, a Fradi-rajongók mentalitásával, megnyilvánulásaival főként az újpestiekét lehet párba állítani – fanatizmusuk legendás, számban pedig ha nincsenek is annyian, mint a fradisták, országosan mégiscsak vagy félmilliós tömegről van szó, amelynek döntő hányada pénzt ugyan szívesen látott volna, zsidó tulajdonost, vagy pláne fúziót az MTK-val azonban egyáltalán nem. Ugyanakkor a kék-fehérek rajongói is rémülten kértek audienciát a tulajtól: felejtse el a terveket.
Várszegi azonban ehelyett még nagyobbat húzott: a Ferencvárost vette meg, amelynek immár nagyon égető szüksége volt a komoly befektetőre. A hír bombaként robbant. Jellemző, hogy – akár a Kennedy-gyilkosság kapcsán – mindenki emlékszik rá: hol, mikor és hogyan tudta meg a tranzakció hírét. A következő FTC-UTE rangadón a zsidóuralomtól megmenekedett újpesti ultraviolák kimutatták a foguk fehérjét: teljes gőzzel heccelték zöld-fehér kollégáikat, amelynek részéről tehetetlen düh, féktelen indulatok, a kamerák leköpése volt a válasz. És akadt parlamenti párt, amely még e mellé is képes volt odaállni.

Csurkáék bezzeg értenek a focihoz

A MIÉP Fradi-Fotex – nemzetellenes tranzakció címmel a következő nyilatkozatot adta ki 2001. július 25-én:
„A Fradi megvásárlása a Fotex által csak mellékesen sportügy. Sokkal inkább beleturkálás egy, az egész huszadik századon áthúzódó társadalomszerkezeti jelenségbe, ami a Fradi mögött örökké, minden csapás, kifosztás, félreállítás után is újratermelődött. A Fradi, különösen a futballcsapat nemzeti jelkép volt. A Fradi nem csak a főváros egyik kerületének csapata volt, lett az idők során, hanem a kisemberek a hazafiúi érzéseiket, szociális nyomorúságaikat egy nemzeti csakazértisben, a csapat mögött felsorakozva élték meg. Azzal, hogy a sportbelileg ezzel egyenértékű, sőt, sokszor ezt megelőző, de mindenkor a tehetős pesti zsidó polgársághoz kapcsolt MTK-t most ugyanez a cég, a Békesi László által, tehát az úgynevezett reformkommunizmus és SZDSZ-liberalizmus által létrehozott és több szálon tulajdonolt Fotex Rt. birtokolja, a Fradi népe be van csapva. Meg van semmisítve az a nemzeti érzület, az a kisemberi vonzódás, ami a Fradit övezte országszerte. Az MTK privatizálta a Fradit.
A viharfelhők már a Torgyán-Szabadi kettős odaengedése idején elkezdtek gyülekezni a nagy múltú egyesület feje fölött, de az volt remélhető, hogy lebukásuk után kitisztul az ég. Éppen az ellenkezője következett be. Az FTC-t megszerezte az a mohó, gátlástalan üzletcsoport, amelynek semmi köze sincs a Ferencvároshoz és a magyarsághoz. Az üzleti szempontokon túlmenően a magyar társadalom érdekellentéteinek, szegény-gazdag, nagytőkés-kisember ellentéteinek az összemosása a cél: társadalomátalakítás. Ne tudja a kisember a sokszor kétségtelenül durva és elítélhető formákban kifejezésre juttatni az ellenszenvét, elégedetlenségét, ne legyen képes drukkolásban kifejezni a hovatartozását, ne tudja ennek-annak csúfolni a másik tábort. Így aztán érdektelenné válván a dolog meg fognak ugyan szűnni egyes valóban ízléstelen bekiabálások, csúfolódások, de a magyar társadalom szegényebb lesz nemzeti szempontból fontos érzülettel. A lelátó pedig üres lesz, a „B” közép feloszlik.
A Fradi beolvad az MTK-ba. Beolvad egy üzleti gátlástalanságba, amely üzletnek mindenre van pénze, csak senki nem tudja, honnan. Ámbátor ez sem biztos. A nyilvánosságra került szerződés szerint augusztus 1-jéig a vevő, a Fotex minden további nélkül elállhat a szerződéstől, az FTC viszont nem. Ez azt engedi feltételezni, hogy Várszegi úr bizonyos állami pénzek megérkezésére vár, mert abból kíván fizetni, vagy azt várja, hogy a Fradi-pálya körüli értékes telkeket megkapja-e. Ügyes!
A kormány, a sportvezetés felelőssége súlyos. Egy magát nemzetinek mondó kormány nem engedhette volna meg a Ferencváros megsemmisítését. Torgyán-Szabadi volt az első műhiba, most Várszegi a végzetes.
A MIÉP elítéli ezt a sötét, nemzetellenes tranzakciót és felhívja híveit, hogy egy zöld-fehér szalag feketével átkötésével fejezze ki gyászát a magyar Fradi tönkretétele miatt és tiltakozzon.”
A nyilatkozat megjelenésekor sokan kijelentették: ez az, amihez nem kell kommentár. Pedig dehogy nem, épp a részletekben rejlik a lényeg. A MIÉP-elnökség – a stílusból ítélve személyesen Csurka István – nyilatkozatában csak egyszer elő a zsidó szó, ám ez is bőségesen elegendő, különösen ha teljes valótlanságokkal körítik: „Az MTK privatizálta a Fradit”; „A Fradi beolvad az MTK-ba.” Minek következtében a kétszer is említett, aláhúzottan nemzeti érzelmű „kisembernek” nem lesz hol kitombolnia magát. Figyelemre méltó, hogy a kiáltvány szerzője az antiszemita megnyilvánulásokat „kétségkívül durvának”, valamint „elítélhetőnek” – de nem elítélendőnek! – nevezi. Micsoda világot élünk – csendül ki a sorok közül. Lassan már az embernek zsidóznia se lehet egy jót! Hiszen az MTK „mindenkor a tehetős pesti zsidó polgársághoz kapcsolt” csapat: elvégre ki ne tudná, hogy a Hungária körút lelátóin kizárólag bankárok, nagymenő üzletemberek, rabbik, médiabárók és más izraeliták köpködik bőszen a szotyolahéjat. A párt vígan vitte tovább ezt a vonalat, többek közt Szőcs Zoltánnak a Magyar Fórumban közölt, Zsidózakata írásával, mely imígyen panaszkodik:
„Már megint beindult a zsidózakata, ez a régi, jól ismert, hangos méltatlankodó kórus a szörnyű magyar antiszemitizmussal szemben, amely addig mert menni féktelen kirekesztésében, hogy zsidónak nevezi a zsidót. Látszólag a MIÉP-nek a Fradi eladásával kapcsolatos helytelenítő állásfoglalása váltotta ki – mert a zakaták országos elrendelői ügyelnek arra, hogy mindig valami konkrét ügyre hivatkozva ricsajozzanak –, valójában pedig az a sajátos zsidó lelki igény kattintja be őket, hogy állítólagos veszélyeztetettségüket, megtámadottságukat, kiszolgáltatott mivoltukat újra és újra a világ felé sírhassák. Akkora indíttatásuk van a periodikusan visszatérő sírhatnékra, hogy még siratófal sem kell hozzá. Elég egy sportügyi MIÉP-állásfoglalás. Jól ismerte ezt a zsidózakatát már Istóczy Győző, Jókai Mór, Ady Endre, Szabó Dezső vagy Németh László is: sem szövege, sem dallama nem változott az idők folyamán, csak a kórustagok cserélődnek lassan, miképpen a kényszerű hallgatóság is. Amúgy minden változatlan.
Merthogy a zsidót hogy kell nevezni, ez a klasszikus örökzöld, nem a IX. szimfónia. Nagyon nagy baj ugyanis, ha a zsidóban a zsidót látjuk: ez már kőkemény antiszemitizmus. Viszont még nagyobb baj, ha nem méltányoljuk, tiszteljük, támogatjuk a zsidó zsidóságának szabad fejlődését és virágba borulását. Egy átlag logikájú ember erre persze azt felelné, hogy az utóbbi elvárás nyilvánvaló előfeltétele, hogy felismerjük, megkülönböztessük ki zsidó, ki nem, hiszen ezen disztingválás nélkül eleve elképzelhetetlen a zsidókkal való minden érdemi kontaktus. Ők mégsem veszik jó néven, sőt kikérik maguknak, hogy egy nem zsidó zsidónak merje látni őket. Ugyanakkor elvárják, hogy tiszteljék bennük a zsidót. A helyzet bonyolult és ellentmondásos, de legalább 120 éve ilyen. Az biztos, hogy Bartha Miklós kazárföldi tevékenysége idején, száz évvel ezelőtt pontosan ilyen volt, erről szólt és úgy működött a zsidózakata, mint ma. Most éppen az FTC-ügyben érte őket életveszélyes fenyegetés, példátlan ’uszításról’, történelmi ’fordulatról’, megtorlásért az égbe kiáltó ’zsidózásról’ óbégat az érintett etnikum és kiszolgáló holdudvara. Pedig rajtunk kívül csak ők tudják jobban, hogy nem történt itt az égadta világon semmi, csak a magyarság – ez egyszer végre – élni mert a jus murmurandi jogával, hangot mert adni valaminek, ami nem tetszik neki, mert érdekei ellen valónak tartja. (…)
Ha valaki számára nem elég világos, akkor analógiákkal próbálnám felvázolni ennek a helyzetnek a képtelen moralitását. Mi lenne akkor, ha az anyagi gondokkal küszködő Vatikán megsegítésére jelentkezne – némi kis beleszólási jog fejében persze – a teheráni legfőbb ajatollah? Elfogadhatná-e ezt a segítő kezet a Vatikán, és mit szólának akkor a hívők, ha elfogadná? Mi lenne, ha az amerikai feminista mozgalom anyagi ellehetetlenülésén az antifeminista szövetség által kiállított csekk akarna segíteni? Belemennének ebbe a feministák? Megnyugtató lehetne-e embernek vagy állatnak az a helyzet, ha az állatvédő egyesület tényleges tulajdonosa és fenntartója a szűcsök és prémfeldolgozó iparosok ligája lenne? Nem folytatom tovább a sort, ugyanis nézetünk szerint a Várszegi kezébe került FTC pontosan olyan helyzetben van, mint a fentebbi példák esetei.
(…) Természetesen nem tudhatjuk, hogy zsidó-e Várszegi úr, netán székely unitárius – mindkettő lehet –, de elemezve a róla megtudhatókat, valószínűsíthetően zsidónak gondoljuk.Ott tartunk tehát, hogy a valószínűsíthetően zsidó Várszegi megvásárolta a kétségen kívül magyar nemzeti érzést jelképező Fradit. Ez már egymagában adhatna okot bizonyos fenntartásoknak, de nem ez a fő bibi, hanem az, hogy a valószínűsíthetően zsidó Várszegi a köztudottan zsidó alapítású MTK-nak is már a tulajdonosa. Akár azt is mondhatnám, hogy az MTK megvette az FTC-t. Ez viszont már rémálom, cinikus, történelmi megalázása két egymással száz éve szembenálló és versengő sportklub történelmi kapcsolatának: ha legyőzni nem is tudtalak, de megveszlek, barátom, zsebre teszlek, aztán majd eldöntöm, mi lesz veled.Akinek pedig fenntartásai vannak az eljárással szemben, az nyilvánvalóan antiszemita még akkor is, ha Várszegi nem nyilvánvalóan – csupán valószínűsíthetően – zsidó. Bonyolult a mi magyar életünk... Akár röhöghetnénk is rajta, de ne tegyük, tragédiákon nem illik nevetni. Azokból tanulni kell.”
Bár a MIÉP – Csurka, Szőcs, illetve Bognár László, az akkori alelnök és mások – e megnyilatkozásaival halmozottan kimerítette a büntető törvénykönyv vonatkozó tényállásait, komolyabb következményei nem lettek az ügynek. Politikailag sem. Az uralmon lévő Fidesz-MDF koalíció nagyobbik pártja hallgatott, a kisebbik vezetője, Dávid Ibolya pedig az ezeregyszáz éves magyar történelem legcinikusabb kijelentésével írta be magát az annalesekbe, amikor az egésszel kapcsolatban azt nyilatkozta: nem ért a focihoz. Népszerűségének azonban mit sem ártott az ügy: Dávid Ibolya azóta is a népszerűségi listák éllovasa.
A MIÉP hozzáállása hatalmas port vert fel. Nem tudni, mennyivel szavaztak emiatt többen vagy kevesebben a pártra, amely 2002 tavaszán kiesett a parlamentből. Annyi azonban biztos, hogy a Ferencváros egyes szurkolói csoportjaiban a két választási forduló között sűrűn megjelentek a MIÉP-es zászlók.

[Beszélgetés a lelátón – VIII.]

„Ég a Vörös Lobogó”

Nagy Béla (65), a Ferencváros krónikása

– Hogyan lesz valakiből a Fradi krónikása?
– Itt laktam a Franzstadtban, a Drégely utcában. Édesapám kézen fogva hozott ki tíz-tizenegy éves koromban, s a nézőtéren azon nyomban megéreztem, hogy itthon vagyok. Pedig akkor még Kinizsi-korszak volt – így aztán arról sem beszélhetek, hogy a zöld-fehér színek varázsa fogott meg. Hanem a hangulat. Az a sok ember ugyanazért rajong. És ahogy verték a fa lelátót. Annak a dübögését a Nagyvárad térig lehetett hallani. Ahogyan a csapatot megszerettem, úgy kezdtem el gyűjtögetni a régi nagy játékosok képeit, aztán találkozhattam is szinte mindőjükkel: Sárosival, Toldival. Amit ők nekem meséltek, mind átalakult bennem.
– Fradi-szívvé?
– Azzá… Ami meg is indult nem egyszer… 1971-ben, amikor az utolsó fa lelátót lebontották, nekem elkezdtek folyni a könnyeim. Görög Sanyi bácsi, így hívtuk az asztalost, aki azt mondta: „Béla, vágjam, tényleg?” Mondtam: „Vágjad, Sanyi bácsi.” És bontották a klubházat is, itt a sarkon… Mondom, egy téglát tegyünk el belőle. Ott van a Fradi-múzeumban.
– Az ötvenes években volt ezeknek a rangadóknak politikai töltetük?
– Fiatal voltam, így nem annyira ezt az oldalt néztem. A név- és színváltoztatást a szurkolók némán fogadták, de a meccsekre tízezrével tódultak. Kinn lenni: ez volt a néma tüntetés. Egyetlen tettleges atrocitásra emlékszem: amikor 1956-ban 6:2-re megvertük a Vörös Lobogót, az emberek a Szabad Népből fáklyákat csináltak, s a magasba tartva kiabálták: „ég a Vörös Lobogó”. A kiváltó okok közt persze ott lehetett az is, hogy ez igen botrányos örökrangadó volt, a Lobogótól három játékost is kiállítottak.
– Mi lett ennek a „fáklyás tüntetésnek” a következménye?
– Nem nagyon tudtak erre mit lépni, de 1956 nyarán már nem is volt annyira kemény a légkör. Talán Ónody Lajos szakosztályvezetőt citálták be, de nem emlékszem, hogy valakit megbüntettek volna. Akkoriban egyébként szokás volt, hogy őrizetbe vételekkel akadályozták meg a lelkesebb szurkolókat attól, hogy kimenjenek. Jó barátomat, Krausz Bandit több alkalommal elkapták a meccs előtt, és a lefújás után egy órával engedték ki.
– Az örökrangadókkal együtt járó szembenállás régen érezhető volt a pályán, a játékosok körében?
– Rendkívüli szerencse, hogy megadatott: láttam a hatvanas-hetvenes évek örökrangadóit. Ugyanakkor az MTK-nál is sok barátom volt, s a Hungária körúton sem éreztem soha idegennek magam. Nem hinném, hogy a szurkolótáborok közti rivalizálás érintette volna a játékosokat. Sándor Csikar és Dalnoki Jenő köztudottan a legjobb barátok voltak. Nekem Jenő maga mesélte: egy örökrangadón történt kiállítása után berendelték az MLSZ fegyelmi tárgyalására, ahol Csikar is vallomást tett: „A Dalnoki? Hiszen hozzám sem ért! Aznap együtt vacsoráztunk! Nehogy eltiltsák!!!” Jó lenne, ha a jövőben is mind több ilyen anekdota születne… De akkoriban teljesen más volt a légkör a nézőtéren is. Akkoriban a legdurvább rigmus, ami elhangozhatott, a sajt csapatnak szólt, s ez volt: „Aranylábú gyerekek, mi a fasz van veletek?”
– Vajon miért elképzelhetetlen, hogy ugyanez lejátszódjon a Lipcsei Peti meg a Torghelle Sanyi között?[96]
– Köztudott, hogy Peti – a ma élő fradisták egyik legnagyobb játékosa – él-hal a csapatért. Ha egy mérkőzésen mindvégig bántják, azt nem tudja elviselni. Az idegrendszere nem bírja. Bizonyosan itt keresendő a magyarázat egyik fele. Ami Torghellét illeti, ő soha nem volt az a kimondott fair play-díjas, és meg kell mondjam: szerintem nem az MTK-ért tette, amit tett. Más, amikor valaki egy klubért tesz ilyeneket. De most csak arra ment ki a játék, hogy Lipcseit zrikálja, lófejűzze, holott tudja, hogy heves vérmérsékletű ember. Ami most történt, az nem azért történt, mert örökrangadó volt.

191.

2004. április 18, napfényes vasárnap, Hungária körút: a 191. örökrangadó, bajnoki mérkőzés. A stadionnal szemben, a kocsma előtti térségen öt-tíz fős csoportokban gyülekeznek a nem kimondottan barátságos, de nem is túl agresszív fradisták. Több tucatnyi rendőr van jelen, beavatkozásra semmi szükség: igaz, a szurkolók nagy része sört vedel közterületen, de ez nem az a nap, amelyen józan közegek apróbb szabálysértéseken lovagolnak. Mindenütt zöld-fehér mezek, pólók, sálak, sapkák, zászlók. MTK-drukkereknek a nyomát sem látni.
Ők – hasonlóan nagy rendőri biztosítás mellett – a stadion túlfelén, az egyes kapun mennek be. Az ott várakozók, beszélgetők közt néhány korábbról ismert fradista, békésen együtt cigarettáznak MTK-s haverjaikkal.
– Itt fogsz bejönni? – kérdezem egyiküket. Zavart bólintás. – Hogyhogy nem a túloldalt szurkolsz a többiekkel?
Égnek emelik a tekintetüket. – Ha ez megjelenik!… – Majd a srácok egyike körülményesen előadja: a nagy Fradi-táboron mindenki keresni akar, és ez alól az MTK sem kivétel. A jegy jóval drágább a vendégszektorban. – Nézd, az a helyzet, hogy én még tanulok, a szüleim meg nincsenek valami jól eleresztve – magyarázza. – Vidékre is a csapattal kell menni, ma már az is drága, nem beszélve arról, hogy jönnek a brazilok, és azon a meccsen feltétlenül kinn szeretnék lenni.
Soha nem voltam még örökrangadón, s az MTK-táborban sem. Biztonságosabbnak ítélem, mint a szemközti részt, ahol több ezres tábor sorakozik fel, a kerítésen pedig megjelennek a drapik – többek közt Nagy-Magyarország térképe. Hozzám hasonlóan vélekedhet Lothar Matthäus, a magyar válogatott szövetségi kapitánya is, aki kezdés előtt egy-két perccel foglalt helyet két sorral előttem, mellette kisfia: úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.
– Kinek drukkolsz, Matthäus? – kérdeznek rá néhányan.
– Emteká – fordul hátra félénk félmosollyal a német futball-legenda.
– Próbáltál volna mást mondani – dünnyögi valaki kedélyesen.
Családias a légkör: úgy tűnik, nagyon sokan ismerik egymást névről az A terasz baloldalán, látásból pedig szinte mindenki ismer mindenkit. Az MTK „kemény magja” tizenéves srácokból áll: a Blue Front is kiteregeti drapiját a kerítésre, dob kerül elő, szemben meg egy figyelmeztető felirat jelenik meg: EZ NEM CSAK FUTBALL!, emlékeztetnek a fradisták az örökrangadók immár évszázados társadalmi hátterére. Aztán előkerül a vörös lobogó, rajta a jelkép, ami, ha akarom, kelta kereszt, ha akarom, szvasztika vagy hungarista jelkép. Az MTK-táborban az égvilágon senki nem reagál sem erre, sem a tinédzsersrácok hangulatkeltő kísérleteire. Az első félidőben általában csendben van a tábor, időnként elégedetlenkednek a bíróval, többen csúfondáros „Laa-jos, Laa-jos!” kiáltásokkal heccelik a Fradi kapusát, Szűcs Lajost, aki hosszú ideje nem kapott már gólt, és szeretné, ha ez a meccs is anélkül múlna el, hogy a hálóba kéne nyúlnia. Időről-időre felhangzik – elszigetelten – a „Lip-csei Peti, ló-fejű geci!” versike is, de csak egy-két torokból. A csend oka lehet akár az is, hogy az első félidőben a kék-fehér gárda rendkívül gyöngén muzsikál.
A csapatok nulla-nullánál fordulnak: aki némiképp beleásta magát az örökrangadók történetébe, az tudja, hogy ez nem jó ómen a második félidőre nézve. S a második félidő valóban botrányosra sikeredik. A zöld-fehérek elveszítik a fejüket, pedig az égvilágon semmi okuk nincs rá – és még puskaporosabb lesz a hangulat, amikor a házigazdák betalálnak. Konkrétan a roma származású, évekig Izraelben focizott Pisont talál be: Szűcs Lajos hatalmas potyagóllal játssza el hálója szűzességét.
Ez a rangadó egyetlen gólja, a közönség azonban négy kiállításon is szórakozhat. Torghelle az 55. percben Rósa indítása után lefutja Bognárt, aki lerántja: az öltözőbe küldik. Ez még nem jelentene semmit – fordított már a Fradi nem egyszer tíz emberrel. Ahogyan azonban közeledik a vég, és csak nem akar megszületni az egyenlítés, a Sasok egyre idegesebbek, a 84. percben Vukmir gyűjti be a pirosat. Három perc múlva Botis állítja meg szabálytalanul Rósát – és a bíró nem szívbajos: könyörtelenül érvényt szerez annak a követelménynek, hogy gólra törő csatár lerántásáért kiállítás jár. Lezavarja a harmadik fradistát is. Már a hosszabbításban zajlik Lipcsei és Torghelle fentiekben ismertetett kakaskodása: a negyedik pirosat az MTK csatára kapja meg. A Nemzeti Sport két nap múlva megjelenő száma egy komplett oldalt szentel az ügynek. A gondos szerkesztésnek köszönhetően az oldalnak körülbelül a háromnegyede Torghelle sportszerűtlen viselkedéséről tudósít. Újságíró-iskolán lehetne tanítani azt a bűvészetet, amivel a lap áldozatból bűnöst varázsol s vice versa. Néhány mondat arról is beszámol azonban, hogy „újra felhangzottak a rasszista rigmusok”.
Az MTK-sokat nem hatja meg, hogy a kórusban zsidózás ezúttal rövidre sikeredett. Aaz MTK Baráti Köre nyílt levelet intézett több szervezet vezetéséhez, melyben az elnökség kérte, hogy a ferencvárosi szurkolók viselkedése ne maradjon büntetés nélkül. A Hungária körútiakat dühítette az is, hogy Juhos Attila játékvezető nem fújta le a meccset, holott ez kötelező abban az esetben, ha a nézők botrányos viselkedést tanúsítanak. A VIII. kerületi rendőrségen megtett feljelentésnek semmilyen foganatja nem volt: azt a Bűnügyi Osztály természetesen elutasítja.

[Beszélgetés hazafelé menet]

„Az idő nem hozott megoldásokat”

Prof. dr. Szabó János, a Honvédelmi Minisztérium Stratégiai Védelmi Kutató Hivatalának főigazgatója

– Az igazi örökrangadókban hosszú szünet volt. Az MTK évtizedekre elmaradt az élvonaltól, az összecsapások sportszempontból nemigen voltak perdöntőek, ráadásul történt mindez a szocializmus évtizedei alatt, amikor a rendszert sok mindennel lehetett vádolni, de azzal aligha, hogy tolerálná az antiszemita uszítást vagy akár bármilyen szervezetlen utcai, köztéri megnyilvánulást eltűrne. Mindezen túl az MTK szurkolótáborának jelentős része elpusztult a holokausztban, elment a negyvenes évek második felében, illetve az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követően. Hogyan lehet, hogy a Fradi-MTK ellentét ezekben az évtizedekben képes volt megmaradni, és a nyolcvanas években, a diktatúra puhulásával, illetve az MTK élvonalba történő visszatérésével kiújult? Azok, akik a harmincas években a régi, „igazi” örökrangadókon hangadók voltak, már régen csak a mennyekből nézhették a pályát…
– A szocializmus időszakában ezeket a problémákat nem kihordottuk, megoldottuk, hanem valamilyen módon levakoltuk. S ha ezt a társadalomban élő dolgokkal tesszük meg, akkor ezek kikelnek. Gyerekkoromban egy barátom sokallta otthon a bablevest; fogta az összes babot, s elásta a kertben. Tavasz jöttével persze kikelt, s felfedezték, barátom miként akarta ezt a bab-problémát megoldani. Egyéb társadalmi problémák kapcsán is gyakran élünk effajta módszerekkel; a szociológia ezt gyerekes dolognak ítéli meg, tudniillik a búvópatakok a történelemben alábukhatnak, de meg nem szűnnek – csak ha ezeket az ellentmondásokat kihordjuk, nyugvópontra juttatjuk. Az örökrangadók hátterében lévő xenofóbia, rasszizmus, társadalmi-kisebbségi feszültség felett az idő hiába múlt el, nem hozott megoldásokat. Véleményem szerint nem csodálkozhatunk, hogy ezek visszatértek.
– Ha a társasági törvény életbe lépésétől, 1988. január 1-től számítjuk az úgynevezett rendszerváltást, már jó másfél évtized telt el, de a politika minden egyes botrány alkalmával szűkölve hátrál s mossa kezeit. Mi történik a rendszerváltás óta?
– Ez a társadalom belevettetett a globalizációs folyamatokba. A mindennapi kenyérküzdelmek során az állampolgároknak ugyanazon követelményeknek kéne megfelelniük, mint a szerencsésebb európai társadalmak tagjainak, ugyanúgy helyt kellene állniuk a piaci versengésben, de nem rendelkeznek ugyanazokkal a kondíciókkal. S mikor egy társadalomban bizonyos rétegek versenyhátrányukban részint a foguk sokkal erősebb összeszorításával, részint a hiányokkal való szembesüléssel tehetik nap, mint nap a dolgukat, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy ebben a versenyben a kiszelektálástól leginkább veszélyeztetettek vagy éppen a kiszelektáltak nem elsősorban magukat kezdik okolni, hanem megpróbálnak bűnbakokat keresni – ezek előrángatása pedig soha nem kerül túl nagy fáradságba. Ha saját bűnbakjaink nincsenek, akkor előrángatjuk az apáinkét. Ezért mondom, hogy a történelmi búvópatakok felszínre törése, valamint a korábbi generációk rossz megoldásainak új nemzedékek általi felelevenítése kínálja magát; túlságosan is kézenfekvőnek látszanak azon rétegek szemében, akik egyébként nem a konfliktushelyzetek analitikus feldolgozásáról híresek. Magában a tényben, hogy ők szelektálódnak ki ebben a versenyben, az jut kifejezésre: az őket körülvevő világnak nem a leglényegesebb mozzanatait fogják meg. Tőlük nem várhatók olyan szakavatott, racionális elemzések, amelyek eredményétől visszariadnának.
– Eddig a szurkolók egy bizonyos rétegéről beszéltünk; mi a helyzet azokkal a politikusokkal, akik a rendszerváltás óta is ott sündörögnek különféle klubok körül – vegyük az Orbán vezette garnitúra futballszerelmét vagy Torgyán és a Fradi vérfertőzését, de akár azt is, amikor egy ország igazságügyi minisztere a Várszegi Gábort ért förtelmes antiszemita mocskolódás kapcsán veszi a bátorságot, és kijelenti, hogy ő nem ért a focihoz. Rájuk vajmi nehezen mondhatnánk, hogy kiszelektálódtak a versenyhelyzetben.
– Minden társadalmi mozgalomnál előfordulhat, hogy politikai krédókba bevonják, vagy onnan kitaszítják őket. Hogy a militáns kategóriarendszernél maradjunk: a politikai-hatalmi harcok hadakat követelnek. A hadak annál használhatóbbak, minél inkább radikálisak, zászló alá vonhatók, mozgósítható – márpedig a futballpályákon készen áll egy eleve dinamizált tömeg. Egy bizonyos politikai igényességi szintet alulmúlók gyomrát nem mozgatja az meg, hogy mi is dinamizálja ezeket a tömegeket, csak magára a dinamizáltságra, illetve a lelátókon meg- és elhódítható népszerűségre függesztik az ő tekintetüket.
– Ezek szerint a politikusok teljesen rövid távon gondolkodnak, egyedül az érdekli őket, hogy minél több embert mozgósítsanak az épp esedékes választások idején? Ez a réteg amúgy nem arról híres, hogy elmegy szavazni.
– A szavazási hajlandóság azért valahol összefügg az utcára vonhatósággal. A politikai hatalmi harcokban ugyanis nem mindig az a fontos, hogy a szavazót közvetlenül az urnához vigyük. Nézze meg a média működését. Az, hogy az angol entertainment – szórakoztatás – szó fellelhető már olyan összefüggésekben is, mint infotainment vagy politotainment, tehát a politika akár showműsorokká degradálódva is megjelenik, nem véletlen. Nem egyszerűen arról van szó, hogy találkozik egymással egy mozgósítható tömegeket kereső politikai-hatalmi aspiráció és egy valamilyen módon már radikalizált, szenvedélyeiben felfűtött tömeg, amely keres valamiféle elismertséget, hatalmi fogódzót – a kettő közt ugyanis már ott van a közvetítő, a média is. Ne felejtsük: a média teszi lehetővé, hogy a politika az utcára vonható tömegekkel üzenetet juttasson el a szavazóihoz, valamint hogy a közszereplésre vágyó, ám azt más eszközökkel elérni képtelen tömegek nyilvánosságot kaphassanak, s ez által valaminek érezhessék magukat, többnek, mint amekkora pozíciót számukra társadalmi kiszelektáltságuk ígér.
– Ezért voltak a Fradi-szurkolók felháborodva akkor, amikor a Várszegi-féle tranzakciót követően a média szerintük nem kellő súllyal tudósított a tiltakozásukról.
– Nemcsak a Fradinál, de általában minden csapatnál a drukkerek célja az, hogy ha lehet, elhárítsa az akadályokat abból az útból, ami az ő valakivé válásukhoz vezethetne, s ha ennek az az akadálya, hogy a szakvezetés nem áll szóba velük – aminek nagyon sok oka lehet –, akkor az így kialakuló konfliktusban a drukkerszövetségek élni kívánnak a különféle szinten létező, de mindenképp meglévő hatalmi helyzetükkel. Megfelelő szervezettséggel igen sokat tehetnek, s ha a szakvezetés nem tárgyal velük, az kiváltja az ellenszenvet. Ebből a szempontból a Ferencváros a legjobb példa arra, hogy a drukkerek – amennyiben háború dúl a szakvezetés és a lelátó között – milyen módon képesek lehetetlenné tenni egy egész klubot. Mert adott esetben egy drukkerszövetségnek semmi sem drága. Képes odáig elmenni, hogy a saját létalapját is megszüntesse. A drukkerek nem kidekázott politikai stratégiákkal, hanem zsigeri megoldásokkal élnek, s azt a klubot teszik lehetetlenné, amelyért elvileg – saját értékrendje szerint – életét adná. Nagy kérdés, kik vannak nyeregben: egy, a nyugat-európai értékrendre jobban ráhangolódó, szervezett ultracsoport, egy verekedésre kihegyezett sereglet, avagy valamely, klasszikus szurkolóértékektől még nem mentes csoport. Mert ha egy lelátót értékvesztett csőcselék kerít hatalmába, tömeglélektani elemekkel tarkított, nehezen kontrollálható helyzet állhat elő.
– Mennyire vezet afelé az út, hogy a stadionokban az ön által is említett, nyugat-európai értékrend szerint működő csoportok legyenek a hangadók?
– Nagyon érdekes, hogy az olasz, valamint a brit, belga, holland futballvilágban találunk olyan habitust, amely társadalmi méretekben előállította ezt a típust. Ezekben az esetekben a polgár önszerveződési területnek tekinti a futballt, s önazonossága részének azt a kultúrát, lokalitást, amit a futballcsapathoz való kötődése megtestesít. Az ottani habitusban kifejezésre jut, hogy együtt vívják ki a győzelmet, együtt teremtik meg a varázslatot. A szakvezetések által engedélyezett látványelemeket vetnek be, s úgy a pályán a játékos, mint a lelátón a néző alkotónak érezheti magát. Míg ez identitást erősít, szabadidő-eltöltésnek bizonyul, tehertől való megszabadulásra ad lehetőséget, addig társadalmilag teljesen legális szükséglet-kielégítésről van szó, amelynek társadalmi veszélyessége minimális, s csak akkor emelkedik meg, ha ezek a megnyilvánulások egyéb kontrollhiányokkal párosulnak – mint történt például a Heysel-stadionban is.
– Az ott életüket vesztett olasz szurkolók koporsóját a Juventus lobogójával takarták le, s a klub saját halottjaiként búcsúztatta őket. Ez még a normális szükséglet-kielégítés határain belül van?
– Ha a szurkolás logikáját nézzük, amely gyakorlatilag csapat és néző összetartozását használja ki, akkor azt látjuk, ez a logika folytatódik, és nem történik semmi bűnös dolog. A Juve nem csak elismerte, hogy neki szurkolva haltak meg ezek az emberek, hanem a jövőre gondolva ezt a helyzetet a szurkolók és a csapat közti viszony szorosabbra fűzésére is felhasználta. A szimbolikus üzenet a jövő számára szólt: nem elidegenítették, inkább magukhoz kötötték a szurkolókat. A gesztus mindenesetre sokat mond az ottani problémák integráló hatásáról – és azonnal eszünkbe jut a mi helyzetünkben meglévő dezintegráló hatásról. Sajnálatos módon ilyen közösség Magyarországon nem tud létrejönni. Több okból sem. Elsősorban nem az integritást keresik a hazai szurkolók ezen rétegei, hanem sokkal inkább identitásválságukat szeretnék valamivel feledtetni, „gyógykezelni”, s ezek nagyon sok esetben olyan mértékűek, hogy kizárólag az erőszakban való feloldással kezelhetők – aminek a hátulütőit sajnos már ismerjük.
– Nem akármekkora talajvesztésről árulkodott az a tény, amelyen nem egy futballszurkoló felháborodott: a Manchester United BL-selejtezőt játszott a Zalaegerszeggel, sokan kimentek a meccsre, hogy a Manchesternek szurkoljanak.
– Ennek több oka is lehet, mindenekelőtt a magyar futball gyöngesége. Ugyanakkor a nyugat-európai ultra értékeknek rendkívül erős divatja van Magyarországon. Maguk az érintettek is nagyon sokszor bevallják a másolást. Ez pedig sok esetben előidézi az ottani klubokkal való azonosulást is. Sokan magáninterjúban be is vallják: azt a típusú futballt és szurkolást tekintik ideáljuknak, amit például a Juve háza táján látnak. Mármost ha a Juve idejönne, abban a pillanatban értékrendek közti választásra kényszerülnének jó néhányan, ha a saját csapattal játszana. Ha tekintetbe vesszük, hogy egyes szurkolók képesek a saját játékosaik testi épségét, életét veszélyeztetni – amint azt az elhíresült Fradi-Debrecen meccsen láthattuk –, ehhez képest enyhébb változat, ha valaki átszurkol a másik csapatnak, mert a sajátjával elégedetlen. Az ilyesmit a hazai futball színvonalának, illetve a drukkercsoportok értékszármaztatási útvonalának ismeretében abszolút érthetőnek tartom.

***

Várszegi Gábor azóta megszabadult a Fradiban birtokolt érdekeltségétől, és a zöld-fehér gárda újra anyagi gondokkal küszködik. Legutóbb a nyilatkozataiból harcos fradistaként megismert Kovács Ádám (Celladam) mentőövét várták az Üllői úton, ám az nem érkezett meg. A magyar futball felemelkedésének nyoma nincs. E sorok írásakor a tabella élén a Diósgyőr, a Balaton FC és a Ferencváros áll 47-47 ponttal, az MTK a negyedik.

VÉGE

Felhasznált és ajánlott irodalom

Bocsák Miklós: Mit tettek a Fradival?
Galla Miklós-Krausz Tamás-Szántó András szerk.: Hajrá, MTK! Ágens Press Bt, 1999.
Hadas Miklós-Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Replika, 17-18
Hornby, Nick: Fociláz (Európa, 1995)
Mihancsik Zsófia: Hajrá, MTK? Hungária körút (Háttér, 1988)
Nagy Béla: Csupa kupa. Fradi futballmúzeum 44.
Nagy Béla: Fradi futballkrónika 1899-1973. Sport, 1974.
Nagy Béla: Fradi nosztalgia 2. A Soroksári úttól Montevideóig. Fradi Futballmúzeum 33.
Nagy Béla: Fradi nosztalgia 3. Fradi-szívű Toldi Géza. Fradi Futballmúzeum 34.
Nagy Béla: Fradi – huszonhetedszer! (Bajnokcsapatok 1903-2001) Carving, 2001.
Prof. Szabó János: Futballhuliganizmus. PolgArt, 2003.

[1] 1972-től 1975-ig a csapat a 10. és a 13. hely között tanyázott.
[2] Ugyanakkor akár a zsidó reneszánsz megnyilvánulásaként is felfogható, hogy számos magyar zsidó hangos Hajrá, Izrael!-lel buzdította a vendégeket.
[3] Nem csak az övék: vannak, akik még két év múlva sem képesek megbocsátani Várszeginek, talán mérhetetlen irigységük okán, mint Galsai Dániel vallja a Demokratában (kiemelések tőlem. R.R.): „Bevallom, nem szeretem az MTK-t! (…) Bármelyik, csak ne az MTK! Ám mielőtt Tamás Gáspár Miklós pennát ragadna és valamelyik elenyésző példányszámú rémlapban közölné, hogy a fasisztoid jobboldal már a sportolókat is a Dunába lövetné, közlöm: valaha jobbára szimpatizáltam a Hungária körútiakkal. Sose rajongtam értük, de kiskamasz koromban (a 70-es, 80-as évek fordulóján) rokonszenvesnek tűnt az akkori kiscsapat, maroknyi szurkolójával, hősi múltjával, ódon hangulatú stadionjával. Brüll Alfréd, az egykori legendás mecénás szelleme akkor még érzékelhető volt. Aztán teltek-múltak az évek, az MTK hol dobogóra került az első osztályban, hol a második ligában szerénykedett, mígnem a 90-es évek derekán megérkezett Várszegi Gábor. A rockzenészből pénzeszsákká avanzsált Fotex-vezér néhány hónap alatt fenekestül felfordította a világot. Kilószámra vásárolta a játékosokat, néhány éven belül európai élcsapatot ígért, bajnokságot nyert edzőnek kötött útilaput a talpára... (…) Nyertek ugyan bajnoki címet a kék-fehérek, leginkább azért, mert valakinek még a magyar bajnokságban is az élen kell végeznie. (…) Két esztendeje aztán felvásárolta a legnagyobb ősi riválist, az FTC-t. Aki ez ellen a sporttörténelmi nonszensz ellen apellált, azonnal ordas antiszemitának bélyegezte a baloldali média. A Fotex-milliárdok Viagraként hatottak egyes zsurnalisztákra. Sajnálatos módon a futballistákra nem: tavaly az MTK elképesztő előnyt leadva végül csak bronzérmes lett. (…) A legcsúnyább gólnak is nagyobb a sportértéke, mint a legszebb pénzeszsáknak...” http://www.demokrata.hu/013/sport.htm
[4] Lásd Hadas Miklós-Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához.
[5] Pulszky Ágost közoktatásügyi államtitkár vállalta volna, de ő nagybeteg volt, s hamarosan el is hunyt. Lásd Krausz Péter: Az MTK labdarúgó-szakosztályának rövid története. In: Galla Miklós-Krausz Tamás-Szántó András szerk.: hajrá, MTK! Ágens-Press Bt., Csobánka, 1999.
[6] A BTC játszotta az első magyarországi futballmeccset a bécsi Old Cricketers ellen. A csapat kapitánya Hajós Alfréd volt.
[7] 1910 májusban 15 ezren voltak itt kíváncsiak az örökrangadóra. A nézőszámmal ma mindkét csapat kiegyezne.
[8] Hadas-Karády i.m.
[9] Czene Gábor: Fasizmus a lelátón. Népszabadság, 2001. augusztus 2.
[10] „Ki lesz előbb magyar, ki lesz a jobb magyar? A német eredetű franzstadti (ferencvárosi), illetve a zömmel az MTK-hoz kötődő zsidó polgár túl akar tenni magyarság dolgában a riválison. A nézősereg azonosul csapatával.” Interjú Hadas Miklóssal, 168 Óra, 2004. április 15.
[11] Zsidó Lexikon, 64-65. old.
[12] Nem maradt fenn dokumentum arról, miért éppen kék-fehér selyemzászló készült. Lásd Krausz Péter, i.m.
[13] Előtte a Fradi barátságos mérkőzést játszott egy amatőrcsapattal – ez volt az első Üllői úti meccs.
[14] Zsidó Lexikon, 148. old.
[15] Nagy Béla: Fradi Futballkrónika 1899-1973. Sport, 1974
[16] Lásd Krausz Péter i.m.
[17] Nem számítjuk viszont az 1915 őszén megrendezett félszezonos hadibajnokságot. Egyébként azt is az MTK nyerte.
[18] Lásd majd a későbbiekben a 191. örökrangadó történetét, amelyet – szintén 0:0-s félidő után – Torghelle és Lipcsei kakaskodása, illetve négy kiállítás tesz feledhetetlenné.
[19] „A zsidó-magyar kulturális egyletben a századforduló körül heves polémia folyik erről a kérdésről cionisták és asszimilánsok között. A zsidóság körében komoly viták folynak a választható stratégiáról. Herzl Tivadarék, akik nem akarnak asszimilálódni, létrehozzák a VAC-ot, a Vívó és Atlétikai Clubot. Az MTK programjában benne foglaltatik, hogy a magyar nemzettest részei, jó magyarok. Brüll Alfréd elnök hívei ezt tételesen meg is fogalmazzák.” Interjú Hadas Miklóssal, 168 Óra, 2004. április 15.
[20] „(2002) március 13-án találkozott a Hungária körúton két miniszter, két csapat meg két kórus. A két csapat a 175. jubileumi örökrangadóját vívta. A meccs színvonalát tekintve aligha fért bele az elsõ százötvenbe. Deutsch miniszter csapata kettő nullára legyőzte Torgyán miniszter csapatát. Az MTK két góllal provokálta a ferencvárosi szurkolótábort, mely jogos idegességében zsidózásra fakadt. Az MTK férfikara Torgyán minisztert mocskosparasztozta, miután a tapintatos államférfi demonstratíve kiteregette zöld-fehér Fradi-sálját a kék-fehér tábor közepén hivalkodó díszpáholy ablakába. Torgyán miniszter a szünetben hatalmas díszkísérettel felkereste a zöld-fehér kemény magot, és barátságosan elbeszélgetett a zsidózásban megfáradt sporttársakkal. A mérkőzést Hanacsek Attila vezette, aki a Nemzeti Sporttól ugyan jó osztályzatot kapott, de azért Torgyántól is megkapta a magáét: ’Az ilyen rangadókra jobb játékvezetőt kellene kijelölni. Határozottan tiltakozom, hogy ilyen szintű bírót küldtek erre a rangadóra. Ebben az ügyben feltétlenül lépni kell.’ Lett lépve. Hanacsek bíró a következõ héten FIFA-kerettag létére már csak a harmadosztályban fújhatott.” Révész Sándor: A múlt köde. Népszabadság, 2003. március 29.
[21] A témában lásd Krausz Tamás: Rendszerváltás és labdarúgás Magyarországon című tanulmánya vonatkozó részeit (Eszmélet folyóirat, http://eszmelet.tripod.com/42/krausz42.html)
[22] Fülöp Ferenc (49), a könyv írása idején az MTK Hungária ügyvezető igazgatója.
[23] Németh Szilárd: 100 éve tartó Fradi-őrület. Hetek, 1999. május 8.
[24] Nagy Béla: Fradi nosztalgia. 2. A Soroksári úttól Montevideóig. Fradi Futballmúzeum 33.
[25] Stauber Péter: Csak egy játék? Futball, huliganizmus és sok minden más… (Évfolyamdolgozat)
[26] Nagy Béla: i.m.
[27] Kenyeret és cirkuszt. Juvenalis szállóigévé lett mondása.
[28] A rendkívül súlyos vereséget egy tartalékos, össze nem szokott Fradi szenvedte el, amely a sérült sztárjátékos, Pataki, a beteg Takács és az eltávozott nagyok (Hungler II, Nikolsburger, Obitz, Eisenhoffer) nélkül állt fel.
[29] Idézi Hadas Miklós: Stílus és karakter. Futballhabituológiai traktátus. Replika, 36. http://www.replika.c3.hu/36/10hadas.htm
[30] Jelentése: Az erő
[31] Hadas Miklós a Népszabadságnak nyilatkozva ezt a következőképp fogalmazza meg: a szélsőséges megnyilvánulások „sokszor felnagyítva és eltúlozva jelennek meg a médiában. Ha néhány tucat ember összeakaszkodik, a sajtó hajlamos azt a látszatot kelteni, mintha tömegverekedés tört volna ki. Ha harminc-negyven szurkoló rasszista szlogeneket skandál, a televíziót nézve gyakran az az érzésünk támad, mintha az egész stadion üvöltene. Ilyen értelemben a média is felelős azért, hogy a szurkolói erőszak nagyon hangsúlyosan jelenik meg a közvélemény előtt.” Czene Gábor i.m.
[32] Az interjúalany a 2004. április 18-ai MTK-FTC bajnoki mérkőzésre céloz, amelyet a kék-fehérek 1:0-ra nyertek. Az interjú a meccs után három nappal készült.
[33] A Tottenham Hotspur egyébként 1912. május 28-án az Üllői úton 4:1-re legyőzte a Fradit.
[34] Lásd a szélsőjobb reakcióit, amikor az FTC Várszegi Gábor birtokába került. Ami a színeket illeti, a mai internetes honlapok tökéletesen tükrözik az ilyen típusú kötődést. A Magyar Igazság és Élet Pártja website-ja szinte kizárólag zöldben pompázik, de a Magyar Nemzet Online is úgy kerüli a kék színt, mint ördög a tömjénfüstöt.
[35] Idézi Grüll Tibor: Kenyeret és cirkuszt. 2. rész: Halálos játékok. Hetek, 2000. július 1.
[36] Lásd Prof. Szabó János: Futballhuliganizmus. PolgArt kiadó, 2003. „Van úgy, hogy a történelem a leghagymázasabb fantáziálások megvalósuláshoz is asszisztál – fűzi hozzá a szerző. – A megvalósulás szörnyűségei azonban egyáltalán nem képesek csökkenteni a képzelődők számát.” A nika görög szó jelentése: Győzz!
[37] Lásd a témával kapcsolatban Szilágyi Ákos esztéta esszéjét a 2000 című folyóirat 2003. októberi számában, illetve Pogonyi Lajos Szilágyival folytatott interjúját (Népszabadság, 2003. november 8.)
[38] Hadas-Karády, i.m.
[39] Eredetileg Tunigoldnak hívták; a Ferencváros a Professzionális Labdarúgók Alszövetségéhez 1928-ban kérelmet nyújtott be, hadd szerepeltesse az akkor fiatal csillagot Tamási néven, Szigeti Imre elnökségi tag azonban utóbb mégis a Toldi név mellett döntött, ami a fiatalembernek is jobban tetszett. Lásd részletesen: Nagy Béla: Fradi nosztalgia 3. Fradi-szívű Toldi Géza. Fradi futballmúzeum, 1999.
[40] Tóth István és Bródy Sándor mellett az akkori háromtagú vezetőség tagja.
[41] A csapat egyik középpályása.
[42] Nemzeti Sport, 1929. június 7.
[43] Lásd Nagy Béla: Fradi nosztalgia. 2. A Soroksári úttól Montevideóig. Fradi Futballmúzeum 33.
[44] Ez volt a futballtörténelem egyetlen olyan meccse, amelynek játékvezetője megőrült. A dühöngő elmebeteget kényszerzubbonyban vitték a mérkőzést követően elmegyógyintézetbe.
[45] A Fradi nagy portyája után egy esztendővel az MTK csapata is amerikai vendégszereplésre adta a fejét, és sikerült is szép eredményekkel hazatérniük: a tizenöt meccsből tizennégyet megnyertek. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy a kék-fehérek nem Dél-, hanem Észak- és Közép-Amerikában jártak, következésképp jóval gyengébb ellenfelekkel mérték össze tudásukat…
[46] Nagy Béla i.m.
[47] 1956. június 17, Népstadion. A Kinizsi 3:2-es vezetését elviselni képtelen Sándor Csikart, majd Szolnokot állítják ki az első félidőben, 5 perccel a mérkőzés lefújása előtt pedig az ugyancsak reklamáló Kovácsot zavarja le a játékvezető. Abban az évben ez volt a Vörös Lobogó első veresége.
[48] A terv szerint a hamis bankókat a legkülönbözõbb európai – de nem francia – nagyvárosok bankjaiban váltották volna be, a befolyt összeget irredenta propagandára szánták. Az akciót Windischgrätz Lajos herceg vezette és finanszírozta, akinek a birtokaiból egy jókora rész kártalanítás nélkül Csehszlovákiához került. 1922 és 1925 között nagy mennyiségű ezerfrankos készült a Pénzügyminisztériumhoz tartozó, de a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alatt álló Térképészeti Intézetben. Az ügy kipattanása után eleinte próbálták eltitkolni a hamisítást, de sokáig nem lehetett elhallgatni, hogy Bethlen István miniszterelnök, Nádosy Imre, az országos rendõrfõkapitány, Zadravecz István tábori püspök és Rakovszky Iván belügyminiszter részt vett a hamisításban, vagy legalábbis tudott róla – csakúgy, mint napjaink jobboldalának legújabb emblematikus figurája, Teleki Pál földrajztudós és kétszeres miniszterelnök.

[49] A kormány 1931. december 8-án – mondhatni: karácsonyi ajándék gyanánt – egyszerűen beszüntette a munkanélküliek segélyezését. A lépés ellen a szakszervezeti tanács eredménytelenül tiltakozott, holott tízezres tüntetést is szerveztek a Petőfi téren.
[50] A „kálvinista Róma”, hogy úgy mondjuk, a sport-antiszemitizmus terén is megér egy misét: 1922-ben vertek játékost zsidósága miatt. Debrecen már 1920-ban szabályszerű futballhuliganizmussal dicsekedhetett: „az egyik mérkőzésen ’a közönség a pályára hatolt, s ott a játékosokat, valamint a rendet fenntartani igyekvő rendőröket is insultálta’”, idézi a korabeli sajtót a Múlt és jövő című folyóiratban Szegedi Péter Zsidók a debreceni sportegyesületekben. Asszimilációs és disszimilációs jelenségek egy magyar város sportéletében című tanulmányában. (http://www.c3.hu/scripta/multesjovo/99/01/szegedi.htm)
[51] Németh Szilárd i.m.
[52] Hadas-Karády i.m.
[53] Ez a poén onnan eredt, hogy – legalábbis a néphit szerint – a Klauzál téri, zömében zsidó libakereskedők „hizlalták” pénzükkel a klubot. A legtöbb vélemény szerint Székesfehérvárott, a Videoton-pályán történt az első ilyen incidens a hetvenes évek első felében, mások viszont tudni vélik, hogy a liba – hol kék szalaggal átkötve, hol kékre bemázolva, hol kék [csokor]nyakkendővel ellátva – már a két világháború között is többször szerepelt mint szurkolási segédeszköz.
[54] Hadas Miklós nyilatkozata a Népszabadságnak: „A különböző korok politikai kurzusai nem múltak el nyomtalanul, újabb és újabb jelentéstartalommal ruházták fel a Fradi-szurkolók identitását, öntudatát. A kép meglehetősen kusza. Az FTC szurkolótáborának összetétele leképezi a magyar társadalom csoportszerkezetét, a Fradi sokféle mentalitást testesít meg egyszerre.” Czene Gábor: i.m.
[55] Teljes joggal hivatkozhatnak az igazi, a sportszerű Fradi-szívre mindazok, akik Sárosi doktor alakját idézik fel. A válogatott labdarúgó világrekordot állított fel, amikor 1937 októberében a magyar nemzeti tizenegy 8:3-ra verte Csehszlovákia válogatottját. A nyolcból hetet Sárosi lőtt – a világ akkori legjobb kapusának, Planickának. A csehszlovák gárdáról még azt kell tudni, hogy néhány héttel később a Wembleyben Anglia ellen 4:4-et játszottak – s az angolok csak kínkeservesen tudtak egyenlíteni nem sokkal a meccs vége előtt. Ha nem sikerül nekik, akkor nem Puskásék játsszák az évszázad mérkőzését…
[56] A többször meghivatkozott Hadas-Karády tanulmányban olvasható a kulcsfontosságú megállapítás: „Egy ötvenes-hatvanas években születő kispesti vagy újpesti gyerek – a családi és környezeti hagyományok alapján – nagy valószínűséggel akkor is a Honvédnak vagy a Dózsának drukkol, ha szülei esetleg nem rokonszenveznek a politikai rendszerrel. De MTK-szurkolóvá válni az utcán – e lokális kötődés híján – szinte lehetetlen.” Úgy tűnik, a hetvenes évek végén születetteknél már nem annyira – vagy ha mégis, hát interjúalanyunk a szabályt erősítő kivétel. (Szerző)
[57] Az első kiesés az 1980-81-es idény végén történt, az MTK csak a Dunaújvárost bírta megelőzni. A másik fekete évad az 1993-94-es volt: akkor a kék-fehéreknek sikerült a legutolsó helyen végezniük.
[58] Egy magát megnevezni nem kívánó MTK-szurkoló úgy nyilatkozott, messze nem az őket „leginkább csak megmosolygó” fradisták a legrosszabb ellenfél. Egy társa a Kispestet „alattomosnak” nevezte: „Az egyik meccsen olyan szektorba zártak minket, ahonnét csak egy sikátoron át lehetett távozni, aminek a végében már vártak minket. Onnan bekergettek a Havannára; ne tudd meg, ott milyen brigádok vannak.” Egy másik MTK-s a Debrecen „nyilasaiban” látta a fő ellenséget.
[59] Mándi a leghosszabb ideig volt MTK-játékos: 1919-től 1937-ig 325 bajnokin játszott. A zöld-fehér tábor Schlosserhez hasonlóan neki sem bocsátotta meg, hogy (1916-ban) átigazolt a Hungária körútra, ahonnan pedig játékostársai túrták ki. Az MTK-ban kilencszeres bajnok lett. 1949 és 1956 között Sebes mellett egyik kovácsa volt az Aranycsapat nemzetközi sikereinek, majd Brazíliában edzősködött, 1959-től pedig az izraeli labdarúgás mellett bábáskodott – a zsidó állam csapata a keze alatt abban az évben Ázsia Kupát nyert. Lásd bővebben: Radnai Balázs: Aki legtovább hordta a kék-fehér szerelést. Emlékek Mándi Gyuláról. In: Galla-Krausz-Szántó szerk.: i.m.
[60] Jellemző, hogy a szünetben még a Taxisok vezettek 1:0-ra, a Fradi a második félidőre támadt fel s lőtt hét gólt.
[61] Nagy Béla szóbeli közlése.
[62] Nagy Béla: i.m.
[63] Hadas-Karády: i.m.
[64] Sőt, volt idő, amikor vidéki csapat nem is álmodhatott arról, hogy a bajnokságban részt vegyen. Az 1907/08-as, MTK-győzelemmel végződött bajnokság után adott az MLSZ először lehetőséget arra, hogy a vidék legjobb csapata kihívja a bajnokot, de nem akadt jelentkező. Lásd Krausz Péter i.m.
[65] Az 1919/20-as bajnokságban, amikor másodikak lettek. A Kispest AC általában a 8-10. hely körül mozgott.
[66] Egy anekdota arról tanúskodik, hogy a rámpán is úriember maradt: halálba küldése előtt kijavította a Shakespeare-t pontatlanul idéző Mengelét.
[67] Az ötödik – 1977-ben átvett – arany alighanem összefüggésben lehetett azzal, hogy az 1911-ben alapított klub és annak labdarúgó szakosztálya az 1976/77-es idényben volt hatvanöt esztendős.
[68] Sporttörténeti érdekesség, hogy ezen a fővárosi kisbajnokságon a Fradi és a Kispest időhiány miatt 24 órán belül kétszer is játszik egymással, elsőre a zöld-fehérek nyernek 7:0-ra nyernek, a visszavágón a későbbi Honvéd 3:1-re diadalmaskodik.
[69] A legismertebb náci indulót a német nemzetiszocialista mozgalom egyik, utcai harcokban életét vesztett mártírja, Horst Wessel emlékére írták.
[70] A visszavágás egy év után sikerül – 8:1 arányban.
[71] Ez volt az a bajnokság, amelyen bevezették a játékosok számozását. A nézők először az 1949. október 2-án játszott Fradi-Csepel meccsen láthattak először – a csepelieken – számozott mezeket.
[72] Utoljára 1949. december 31-én Szombathelyen játszottak Ferencvárosi Torna Club néven. Ezen a mérkőzésen 7:2-re legyőzték a helyieket; új rekordnak számított, hogy Deák nyolc perc alatt négy gólt lőtt. ÉDOSZ-ként 1950. február 26-án mutatkoztak be, 5:0-ra győztek Soroksárott.
[73] Az ötlet nem volt új. Az első világháború kezdetén a stílszerűen barnásfeketére zománcozott Auguszta-serlegért játszatták az FTC-t jótékonyságú célú háborús mérkőzéseken.
[74] Érdekes, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal e témában zárja az áramkört: a nyilas időkben a Vasast nyálazták be a Kinizsi elnevezéssel. A többször meghivatkozott Hadas-Karády tanulmány egy lábjegyzetének megállapítása szerint „a totalitárius rezsimek a csapatokat – igyekezvén megfosztani eredeti jelentéstartalmaiktól – saját militarizmusuk hordozóivá szerették volna tenni. Nem kétséges, mekkora sikerrel…”
[75] Utóbbi Laczkovics József közlése. A vele készült interjút lásd [Beszélgetés a lelátón – III.] „Két amerikai drukkerünket itt mutattam be egymásnak az Üllői úton” címmel.
[76] Hadas-Karády: i.m.
[77] Krausz Péter i.m.
[78] Mi több, Münchenben ott sincsenek az angolok: minden idők legjobb lengyel csapata üti el őket a részvételtől, s a vendégek kapusa, Tomaszewski lesz a Wembley hőse.
[79] Lásd Krausz Tamás: Kik vagyunk mi, emtékások? In: Galla Miklós-Krausz Tamás-Szántó András szerk.: hajrá, MTK! Ágens-Press Bt., Csobánka, 1999.
[80] Uo.
[81] Ezen a meccsen avatták fel a legendás Orth György szobrát.
[82] Amely mindazonáltal nemzetközi rekordot állított fel azzal, hogy 30:1-re verte az osztrák Grutenbrunt.
[83] Az MTK-Vác mérkőzésen Hartmann bíró négy MTK-st állít ki.
[84] 1950-ben a Rio de Janeiró-i Brazília-Uruguay VB-döntő után több, a vereségtől elkeseredett brazil szurkoló a helyszínen öngyilkos lett. 1964-ben, Limában egy Peru-Argentína mérkőzésen egy játékvezetői ítélet miatt kitört zavargások során a rendőrség a tömegbe lőtt – az eredmény kb. 400 halott. Mi több: 1969-ben háború is kitört Honduras és Salvador között egy vb-selejtezőn meg nem adott tizenegyes miatt. Magyarországon a nézők először 1919. augusztus 31-én mentek ölre a Margitszigeten a 3:3-ra végződött Fradi-MAC meccset követően; a rendet katonaság állította helyre, haláleset szerencsére nem történt.
[85] Krausz Tamás: i.m.
[86] Gellei ezen mutatványa után hosszú ideig pereskedett az MTK-val, s végül sikerült is kicsikarnia a klubból a milliós sikerdíjat. Az eset jelzi, hogy a magyar futball fiaskóiért – a mexikói 0:6-ért, a jugoszlávok elleni 0:8-ért – felelősek nemhogy nem néznek szembe önnön szerepükkel, nemhogy zavartalanul folytathatják pályafutásukat (mint a mai napig a magyar labdarúgásban tevékenykedő Mezey György és Csank János), de sírásó létükre még a busás borravalót is elvárják.)
[87] Nem ez volt az első döntetlen a két csapat közt: 1923-ban már játszottak 2:2-t Madridban. A játékvezető olyan mértékben fújt a házigazdáknak, hogy azt már a spanyolok – játékosok és közönség egyaránt – megsokallta: mind a két Real-gól tizenegyesből született, a harmadikat kapufára lőtték.
[88] Magyar Hírlap Online, 2003. június 7.
[89] Amelyet Krausz Tamás is feszeget a Rendszerváltás és labdarúgás Magyarországon című tanulmányában: „Az 1998-as és az azt megelőző szervezett botrányok a maffia gazdasági érdekeivel és általában az alvilág igényeivel függnek össze. A ’nagy balhék’ piti résztvevői talán nem is tudják, hogy milyen érdekeket ’képviselnek’. A rendőrség szakemberei – bár tárgyi bizonyítékaik természetesen nincsenek – arra is rájöttek, hogy a rendbontók nem öncélúan, csupán a maguk szórakoztatására provokálják a balhét. A háttérben olyan bűnözői csoportok húzódnak meg, amelyeknek érdeke bebizonyítani, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosítása elégtelen, a garázdaságot és a vandalizmust a jelenlegi biztonsági személyzet nem tudja megakadályozni. Olyan érdekcsoportok, amelyek a mérkõzések biztosításának jogát szeretnék megszerezni. (…) A futballhuliganizmus, a futballrasszizmus és a maffiózó csoportok sajátos ’szövetsége’ jön létre.” Lásd még: Schwartzenberger István: Rendbontások megrendelésre? Népszabadság, 1999. január 9.
[90] Stauber Péter i.m.
[91] A honlap így mutatja be a nevezett urat: „A tábor összetartó, vezér egyénisége: Karsai Ferenc alias Hypós. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság jogerős ítéletében enyhítette a két évvel ezelőtt vasúti kocsikat megrongáló és felgyújtó ferencvárosi szurkolók ellen hozott elsőfokú bírói határozatot. Az elsőrendű vádlott, Karsai Sándor, akit a szurkolók Kis Hypósként ismernek, öt év helyett négy év börtönbüntetést kapott. Bátyja, Hypós Feri – a Ferencváros vezérszurkolója – szerint bár csökkentették a tételeket, de õk sokkal enyhébb ítéletekre számítottak.”
[92] Az Anderlecht ellen.
[93] Krausz Tamás: Rendszerváltás és labdarúgás Magyarországon.
[94] Krausz Tamás: Kik vagyunk mi, MTK-sok? In: Galla Miklós-Krausz Tamás-Szántó András szerk.: i.m.
[95] A futballpályán kívül pedig mosolyogva tapsolt a feszületet Torquemada módjára lengető Faddy Otthmár atyának, aki egyesekben Kun páter nyilas rémtetteit idézte fel.
[96] Lipcsei Péter nyilatkozata a 2004. április 18-ai örökrangadón történtekről: „Igen, leköptem Torghelle Sándort, mert egyszerűen nem tudtam elviselni, amit addig kaptam tőle… ’Lófejű, g..i’ – mondogatta rendszeresen, vigyorogva vágta a képembe, hogy nekem az ügetőn a helyem, és végig szinte arra játszott, hogy megalázzon, felhergeljen…” Torghelle Sándor: „…jó, jó, lehet, hogy olyasmit mondtam, amit nem kellett volna, talán megsértettem vele Lipcseit, hogy azt állítottam: hármas befutó, de hát úgyis tudja mindenki, hogy őt fociberkekben ilyenekkel csúfolják… Lipcsei néhány centiről arcon köpött, és ha akkor nem fognak le, én nem is tudom, hogy mit csinálok vele.” (Nemzeti Sport, 2004. április 20.)

12 megjegyzés:

Ricsi írta...

Nézegetem, hogyhogy nincsenek hozzászólások - hát úgy, hogy nem is engedélyeztem őket. A mai nappal a hibát kijavítottam, úgyhogy szabad a gazda.

Névtelen írta...

Nagyon jó könyv, igazi hiánypótló munka. Nyomtatott formában kapható még valahol ez a kötet?
Üdvözlettel: Egy MTK-szurkoló

Ricsi írta...

Nyomtatott formában sajnos sohasem is volt kapható, mivel nem találtam kiadót. Ezért tettem igy közzé. Köszönöm a gratulációt.

Névtelen írta...

is there any chance to publish this book?

I began to read it, well it's fantastic.
Congratulations!

Tamás írta...

üdv
nekem egy olyan kérdésem lenne, lehet e ezt az írást ajánlnai más internetes oldalakon, szurkolói fórumokon?
Ha itt közzé van téve akkor gondolom igen, de azért rákérdezek

Rákócza Richárd írta...

Kedves Tamás, tessék szives lenni bátran ajánlani.

Rákócza Richárd írta...

Az angolul iró úr afelől érdeklődik, van-e esély arra, hogy ezt a fantasztikus könyvet kiadják.

Thank you for the gratulation. I tried everything, I sent it everywhere. Bad luck or else, I was not successful, that's why I published it here and now. But if you have any idea, please write.

Válaszom az neki, hogy én a magam részéről nagyon sok helyen próbáltam, nem ment, de ha van ötlete, ossza meg velem.

Tamás írta...

szia

nekem nagyon alapműnek tűnik, bár még nem olvastam el teljesen. De már haladok
Könyv formában azthiszem egy húzásra menne

cikoria írta...

hi,

nem érthető el valahol pdf-ben a szöveg? szerencsére olyan hosszú, hogy ilyen formában már szinte olvashatatlan :)

(próbáltam magamnak házi használatra áttenni más formátumba, de a html szövegek sajna mondatonkét kocsivisszát szúrnak be, amit a szövegszerkesztők bekezdéshatárnak hisznek.)

Rákócza Richárd írta...

Sajnos nem érhető el.pár nap múlva, ha több időm lesz, majd megpróbálom áttenni nagyobb betűbe, de már a múltkor is berzenkedett a rendszer, mert túl hosszúnak találta a szöveget.

tamas 2 írta...

Remek cikk! Tudnál adni forrást amiből arra lehet következtetni hogy a Nemzeti "zsidó csapat" volt?

Tamás írta...

át kell tenni wordbe és onnan pdf-be. Én ezt megtettem, kinomytattam és ugy majdnem könyv
+a jegyzeteket lábjegyzetté kell változtatni, mert azok is fontosak